Russel a priccse szélén ült, és a tarkóját nyomkodta. Nem tudott aludni, pontosabban az elmúlt egy órában az álom és az ébrenlét határán lebegett, és ez nem volt valami pihentető.
Így hát Russel most ült, és a vele szembe lévő asztalkát figyelte, amin az ő korong alakú holocomja pihent. Már három órája volt a hajón, de hozzá sem nyúlt, pedig Hawkins valami tervet akart. Russelnek pedig ki kellett találnia valamit.
Ez a Hawkins nevű felörült találta ki az egész baromságot.
Russel ekkor döntött úgy, hogy munkához lát. Lassan felállt, kinyújtózott, majd odalépett a táskájához, és kivette belőle a manipulátorkesztyűjét, és felhúzta a jobb kezére, majd odalépett a holocomhoz.
Nagyot sóhajtott, és megnyomta az apró szerkezet tetejét, mire annak teteje virágszirom szerűen szétnyílt, majd egy villanás kíséretében megjelent felette kék-zöld fénypászmákból szőtt két lábú patkány. Ez volt Russel személyi felhasználói interfésze. Ezek a holografikus figurák lehetővé tették a kapcsolattartást a komputer és a felhasználó között.
– Helló – szólalt meg sipitozva a holografikus lény.
– Üdv, töltsd be a Hawkins 156 állományt. - válaszolta Russel. A lény hirtelen megpördült a saját tengelye körül, majd egy fényvillanás kíséretében egy háromdimenziós holografikus ábra jelent meg a helyén. A vr'a palotájának sematikus rajza. Ezt még Hawkinstól kapta, hogy tanulmányozza. Russel jól megnézte az épület képét. A főrésze henger alakú volt, a tetején egy hagymakupola volt, elől egy boltíves kapu terpeszkedett, körülötte pedig négy minaret magasodott.
– Remélem megfelel. – mondta a holografikus lény, aki ekkora már a hagymakupola tetején ült.
– Most tisztítsd le az egészet, és mutasd a kincsestárat.
A patkány csettintett egyet a jobb kezével, mire egy villanás, és a kastély képe eltűnt. Russel közelebb hajolt és áttanulmányozta a kincsestár térképét.
Látszott, hogy Hawkins az alapján dolgozott, amit tudott ezekről a helyiségekről, ami nem lehetett sok. A kincsestár kúp alakú volt, hozzá egy egyenes folyosó vezetett. Russel végignézte, és egyre dühösebb lett. Semmilyen biztonsági eszköz nem volt rajta jelölve.
Basszus, oh hogy…
Készen állt arra, hogy ezt hangosan is ki mondja, mikor megkordult a gyomra. Igen, régen evett már valami normálisat. És azok az illatok, amelyek a hajó ebédlője felől jöttek elégé felcsigázták. Ez hús, igazi sült hús.
Russel kikapcsolta a holocomot, odalépett az ajtóhoz, mire az félresiklott, Russel pedig kilépett az ebédlőbe. És meglátta Erica Jadet, a lány hátradőlve ült a széken, a kezében egy holocom volt, ami felett egy fénylap lebegett, tele betűkkel. Russelnek elakadt a szava, ahogy meglátta a lány arcát, amit annak kibontott haja koronázott. Volt benne valami elmélyült szépség.
– Na mi van? – kérdezte Jade, a fénylap eltűnt, majd a srácra nézett. A szemeiben vidámság csillogott, a szája sarkában magabiztos mosoly bujkált. Ez lehetett az igazi Erica Jade, a szertelen, energikus lány, aki simán beszólt egy vr'a bűnvezérnek.
– Éhes vagyok – mondta Russel, majd magában felszisszent. Te Vegai meztelen csiga, mi a francot csinálsz?
Erica ránézett, majd a fejével intett a sütő felé, amin két tál volt.
– Talán még meleg, de ha még sem, akkor nem tudod megmelegíteni.
A srác kifújta a levegőt, majd megkerülte az asztalt, majd felemelte a tál tetejét. A benne lévő étel illata azonnal megcsapta, a látvány hatására pedig összefolyt a nyál a szájában. Barnás hús kockák voltak, vöröses szaftban.
– Ez kenguruhús, ugye? – kérdezte Russel, majd a másik tál tartalmát is megnézte, abban fehér proteinkása volt, aminek legfeljebb csak a tápértékét lehetett kellemesnek nevezni. A srác elvett egy tányért, majd szedett a fehér masszából, és a kengurupörköltből, majd vett egy kanalat, és leült a lánnyal szemben. Megkóstolta a húst, ahogy összerágta, és szétáradt az étel íze a szájában, édes-savanyú volt, és nem érzett rajta az, hogy szárították volna. – Ez finom.
– Én főztem – mondta a lány, miközben rákönyökölt az asztalra, és a tenyerével megtámasztotta az állát. – Túlságosan látszott rajta, hogy besózták, aztán beszárítottak, miután kockára vágták, majd befóliázták. Hawkins és Neyy persze eszik, hisz már régebb óta járják az űrt, és hozzá szoktak már ehhez az előkészített ízéhez. De én nem, vettem pár fűszert, és beízesítettem, már is jobb lett. Ha én főzök, mindig így csinálom, Hawkins pedig megelégszik annak az ételnek csúfolt izének az elkészítésével. – A lány elmosolyodott megint. – Jó ez a kenguruhús, de jobb a marhahús, de sajna a Külűrben nem lehet hozzájutni. – A lány hátradőlt, és figyelte, ahogy a srác evett. – Remélem van terved arra, hogyan jussunk be a kincsestárba.
Russel lenyelt egy falatot, majd lerakta a kanalat. Nem az ő hibája, hogy Hawkins úgy rajzolta meg a térképet, ahogy.
– Az a térkép gyíktulokkaki – nyögte ki Steven. A lány megvonta a vállát erre, majd felállt, odalépett a hűtőhöz, kinyitotta, és kivett belőle egy üveget, amibe zöldeskék folyadék volt, majd töltött magának.
– Mi is csak annyit tudtunk hol van a folyosó bejárata, meg hol van a vége, de hogy milyen csapdákat szerelt fel az a kis mocsok, hát, arról sajna semmi. – Belekortyolt az italba. – Állítólag te vagy a szaki ebben a témában, találj ki valamit.
– Az a Kolge micsoda, állítólag oda fogja adni a helynek a térképét, talán ha addig várnék, mert Hawkinsé elég soványka. – Russel ásított. – Ha ébren akarsz maradni, akkor mivel mérgezed magad?
– Én? – Jade felnézett az ebédlő plafonjára, mint ha csak válogatott volna a válaszok közül. – Én általában bemegyek a szobámba, lefekszem az ágyra, lehunyom a szemem és alszok. Elég hatásos, ki kellene próbálnod.
Russel felkuncogott, majd még két kanállal bedobott a szájába az ételből.
– Na nekem ez nem megy, főleg nem most – mondta teli szájjal, de mikor látta a lány rosszalló pillantását, inkább megrágta a kaját, majd lenyelte. – Lehet a hajtómű hangja teszi, tudom csendes, de azért álmomba hallom.
– Fura, amikor én a hajóra kerültem, akkor úgy aludtam mint a bunda.
– Aha, szóval arra célzol, hogy nem tiszta a lelkiismeretem.
A lány elmosolyodott erre, majd válaszolt:
– Nézd ha csak nem csempésztél fel macskát vagy valami narkót, esetleg scarbiriai vámpírrákokat, akkor nyugodtan aludhatsz.
Russel a lány mögötti poszterre nézett, amely egy kék homokkal borított tengerpartot ábrázolt, amely fölött három hold lebegett, amik előtt egy csomó sirályszerű madár repült, vagy denevérek, gondolta, ahogy jobban megnézte?
– Ezt te festetted? – kérdezte Russel.
A lány hátrafordult, és megnézte a képet, mint aki hirtelen nem tudta, hogy a srác miről beszélt.
– Áh, nem vagyok én olyan tehetséges, bár régebben írogattam verseket. – Szünetet tartott, majd elmosolyodott. – Nagyon régen, de én ilyeneket nem tudok festeni. Neyy szokott, ő ilyen… – Erica megvonta a vállát. – Érdekes lélek.
Russel bólogatott, majd megette az utolsó kanál ételt is. A hús finom volt, a proteinkása pedig íztelen, de legalább nem volt üres a gyomra. Jóllakottan hátradőlt, majd böffentett egyet.
– Tehát kifogtam a Külűr, sőt a galaxis egyik legérdekesebb társaságát, egy manot, egy exodusi leányzó, és… és… Hawkins honnan jött?
Erica Jade az irányítófülke ajtaja felé sandított, majd sóhajtott egyet:
– Katona volt, a Domíniumnál, de hogy mit csinált, arról semmit nem mond. Neyy tud valamit a régi időkről, de ő már régóta mellette van. Én meg csak annyit tudok róla, hogy jó ember, akár mennyire is fura az életfilozófiája. Amikor nyakig voltam a csigaszarban, akkor ő jött, és nyújtott kezet. Tudom, hogy jó ember, ehhez van érzékem.
Russel elvigyorodott, a lány viszonozta.
– És rólam mit érzel?
Erica arcáról lefagyott a mosoly, majd végigmérte a srácot, és megszólalt:
– Olyan vagy mint rowkutya. Hűséges és engedelmes, de csak azért, mert félsz egyedül. Szükséged van egy falkára. – A lány közelebb hajolt, és Russel szemébe nézett. – Szerintem ezért nem tudsz aludni, mert félsz. Közel vagyunk a vykron territóriumhoz.
– Vykronok? – kérdezte Russel. Ő is hallott híreket a vykronokról. Az utóbbi két évben törtek be Külűrbe. Navigációs csomópontokra csaptak le, és elrabolták a nagyobb szállítóhajókat, amik utasokat is szállítottak. De a legfélelmetesebb az volt, hogy eddig három félreeső kolóniára támadtak, és a támadás után senkit nem hagytak. Russel nyelt egyet. Bármikor rájuk ronthatnak a vykronok, és Russel nem akarta, hogy elhurcolják. Úgy hallotta, hogy kannibálok.
– Aha – mondta a lány, és közben az asztalt kocogtatta, és beleivott az előtte lévő italba. – Nem lenne jó, hogy ha steakként végeznénk a tányérukon.
Russel erre felnevetett, majd a lány is. A srác arra gondolt, hogy ez a kacaj, olyan…olyan… nem is tudta milyen.
Az ebédlőből nevetés hallatszott ki, de Hawkinst valahogy nem villanyozta fel. Neki volt más dolga is, többet között, hogy figyelje a kinti látképet, amely számára nem volt valami vidám. A rendszer, amelynek a szélén a csomópont volt a maga módján szép volt. A közepén egy fehér törpe volt, amelynek megmaradt bolygói fagyott szikladarabokként keringtek, és a háttérben egy csillagközi porfelhő kéklett, amely visszaverte a közeli csillagoknak a fényét.
Szép volt a látvány, egy kicsit rémisztő, csak egy valami rontott rajta. Hawkinsék alatt egy óriási kolonizáló hajó volt, ami körül, különböző méretű és formájú űrhajók lebegtek. Hawkins számára olyan volt a látvány, mint ha egy hatalmas cetet nézne, amit egzotikus tengeri halak kerülgettek.
– Nem vágom, hogy miért nem tudnak jobban igyekezni – mondta Hawkins –, mennyi időbe telik egy ilyen szarnak a megjavítása? Azért ne várjuk már meg, míg összeomlik az univerzum!
Hawkins szemügyre vette a többi űrhajót. Hawkinséktól balra három tanker volt, amik felett két Protector típusú korvett lebegett. Ezek a hajók tömzsik voltak, a törzsükön három-három sínágyú volt, amik állandóan a csillagköd felé fordultak. Hozzájuk közel egy karcsú, ezüstös színű vegai űrjacht és egy áramvonalas kék-fehérre festett utasszállító vesztegelt.
– Hawkins – fordult oda a manot –, látom egy kicsit ideges vagy. Csak nyugodtan, még simán van három napunk. Addig várunk – Neyy elővett egy nyomtatott újságot, majd olvasgatni kezdte. Hawkins ránézett a barátjára, majd megvonta a vállát, és tovább figyelte a hajókat. Trent jól tudta, hogy miért nem indulhatnak el ameddig javítják…
Mert a tachyon ugrás gyakran lyukakat hagyott a térben, ami egy idő után „begyógyul”, de amúgy veszélyesek voltak az űrbeli közlekedésben. Ha egy űrhajó találkozott egyel, akkor súlyos üzemzavarokat is okozhatott rajta. Hawkins megnézte volna, ahogy véletlenül valami ilyesmi történik vele.
– Ugorjon ide egy Domíniumi csatahajó, és a kedvem még jobb lesz – dünnyögte Trent, majd hátradőlt az ülésében. – Arra milyen szuper lenne várni. Plusz egy nap, bakker. De izgalmas, itt helyben összeszarom magam.
Neyy felszusszant, majd Hawkinsra nézett, aki éppen az irányítópultot kocogtatta.
– Hawkins! – förmedt rá Neyy, ahogy a tanárok szoktak a rendetlenkedő gyerekre.
– Mondom neked a dolgokat. Először is egy vr'a alkalmazottjai lettünk. Másodszor, valahogy ki kell magunkat váltani, ezért be kell mennünk egy kalózbanda főhadiszállására, és üzletet kötni a főnökükkel, hogy nekünk adja a fegyvert, aztán elmenni a Vyrlaxra, kirámolni Venta-tyr kincseskamráját, csak mert azért, hogy valami pénzt is lássunk ebből a baromságból. Ja és erre három napunk van, de rohadtul késésbe vagyunk – Hawkins rámutatott a halott bálnaként lebegő kolonizáló hajóra –, mivel az a nagy halom ócskavas kegyeskedett most bedögleni. Most képzeld el, hogy kifutunk az időből, és akkor robotolhatunk Kolge-marnak életünk végéig.
Hawkins úgy érezte, hogy a gondolatra összeszorult a gyomra, vér tódult az agyába, amitől szédülni kezdett. Félt.
– Tudod Hawkins a szabadság olyan dolog, hogy amit csak akkor értékelsz, hogy ha nincs meg neked – mondta a manot.
Trent ránézett, majd elvigyorodott.
– Neked minden helyzetre van egy ilyen szarod?
Neyy kivillantotta a szemfogát.
– Aha.
Hawkins visszafordult a műszerekhez, és beletúrt a hajába. Visszaemlékezett arra, amikor kidobták az akadémiáról, mert megütötte az egyik kadéttársát, azért mert leprásnak nevezte. Amikor ott állt a fegyelmi bizottság előtt, a gyomra háborgott, a háta viszketett, a homlokát kiverte a veríték. Tudta az ítéletet, és félt hazatérni, rettegett attól, hogy mi várja ott.
Ez pont ilyen helyzet volt, csak most nem tudta az ítéletet. A fenébe is akcióra vágyott, hogy csináljon valamit, ne pedig itt üljön, mint egy faszent.
– Szerinted még mennyi idő, míg helyre rázzák azt a szart?
– Nem tudom – mondta Neyy. Olyan nyugodt volt, mint aki csak a rendelésére vár egy étteremben.
Hawkins egy pillanatra elhallgatott.
Ki kellene cserélni pár csövet az üzemanyag fecskendezőben mert köhög gondolta, majd letett az ötletről. A cserecsöveket már rég berakta.
– Azt a viccet ismered, hogy hány skrudd kell egy villanykörte becsavarásához?
– Mi az a villanykörte? – mondta Neyy, miközben lapozott egyet a képregényfüzetbe. THORNE KAPITÁNY ÉS A HOLNAPUTÁN VILÁGA. Ez volt a képregény borítójára pirosan felskiccelve, alatta pedig egy kék testhez álló ruhában lévő bájgúnár épp szétütött pár félig krokodil,-félig polipszerű földönkívüli dögöt. – És azt te ismered, hogy a viccmesélés minden beszélgetés halála?
Hawkins felsóhajtott, majd hátradőlt. A szíve egyre vadabbul vert, bármikor előtörhetett a bordái közül, hogy aztán fogja magát és elrohanjon. Hawkins megrázta erre a képzelgésre a fejét, majd kicsatolta magát az üléséből, és felállt, hogy hátramenjen.
– És van már valami ötleted arra hogy fizessük ki a kalózokat?
– Még mielőtt Kolge-mar nem vett volna bele minket a rohadt kis játékába, én arra gondoltam, hogy elfelezhetnénk velük a Morrow által kínált pénzt, de mivel arra a pénzre másképp lesz szükségünk, ezért valami olyasmit akarok nekik adni, ami fontos egy kalóznak.
Hawkins már emelte a kezét, hogy megnyomja az ajtónyitó gombot, amikor felsípolt a szenzorokat kezelő konzol. Hawkins ránézett a képernyőre, majd összehúzta a szemöldökét. A képernyőn zöld pontokkal volt jelölve a többi hajó, a rendszer bolygói szürke körökként. Tőlük távolabb, pedig két piros pont jelent meg, amik lassan közeledtek.
– Két ismeretlen jelforrás lépett be a rendszerbe – morogta. A vykron űr közelében voltak, tehát csak egy valakik lehettek… Hawkins rácsapott az ajtónyitó gombra, majd meg se várva, amíg teljesen kinyilik bedugta a fejét az ebédlőbe, ahol Erica Jade és Steven Russel épp valami vidám témáról beszélgettek. – Erica, gyere a szenzorokhoz. Vykronok.
A lány rögtön felpattant, míg a srác megdermedt és elsápadt. Hawkins más különben nevetett volna a látványon, de most nem volt idő nevetni.
Hawkins visszarohant a vezérlőfülkébe, majd lepattant az ülésébe, és kinézett az ablakon. Erica is elfoglalta a helyét. Hawkins a szeme sarkából látta, hogy az irányítóterem bejáratában megjelenik Russel.
– Jelforrások 20 méterre – olvasta le az adatokat a képernyőről Erica. Neyy még elolvasta a képregény utolsó lapját is, majd oldalra dobta azt. Neyy aktiválta a saját szekcióját. Zúgás hallatszott, ahogy a Renegát orrába épített sínágyuk bekapcsoltak, és előbukkantak.
Neyy megmarkolta a két botkormányt, amivel tudta őket irányítani. Hawkins közben kinézett az űrre, és már látta a vykronok űrhajóit, amik előbb kis pontoknak látszottak, de olyan gyorsan közeledtek, hogy Hawkins ki tudta venni az alakjukat. Háromszor voltak nagyobbak a Renegátnál, a hajó test keskeny volt, az orr rész pedig ellipszis alakú. Hamarosan látszottak az orrba épített két ionágyu, amelyek úgy meredtek előre, mint egy kígyó méregfogai, arra várva, hogy belemarjanak az áldozat húsába.
A két Protector eltávolodott a konvojtól, és a kolonizáló hajó felé siklott.
– Vykronok? – kérdezte Russel elhűlve: – Nem akarom, hogy felzabáljanak.
– Egyéni szociális probléma! – kiáltotta Hawkins – Ülj le, mert ez rázós lesz!
A két vykron hajó hamarosan fele távolságban volt, amikor a két korvett ketté vált, hogy fedezék a kolonizáló hajó oldalát. A bal oldali vykron hajó lassan elvált a társától, és élesen balra kanyarodott. A vele szembe lévő korvett jobbra fordult, ezzel megmutatva az oldalán lévő sínágyúkat, és tűzet nyitott. Ellenfele felhúzta az orrát, és kitért a lövések útjából, majd tűzet nyitott az orrágyújából. Kék plazmasugár fénysebességgel szelte át a teret, és telibe kapta a középső tankert. A lövés nyomán a hajó belsejében tárolt mélyhűtött hidrogén begyulladt. A hajó oldalán egy mesterséges nap kelt életre, egy hangtalan robbanás kíséretében. Hawkins félre kapta a kezét, de a pusztítás itt nem ért végett. A felrobbanó tanker egyik darabja belefúródott a vegai űrjacht hátsó fúvókájába. A hajó pillanatokkal később egyszerűen kettészakadt.
– Nagy prédára mennek – mondta Neyy.
Hawkins látta, hogy ekkor elszabadult a pánik. Az utasszállító élesen balra fordult, miközben a megmaradt két tanker elvált a felfordulástól, és jobbra indult. Közben a korvett lebukott, hogy alulról támadja be ellenfelét. De ezzel végzetes hibát követett el. Egyedül hagyta a másik hajót, ami felé egyre jobban közeledett a másik vykron hajó.
A korvett kitérő manőverbe kezdett, közben az ellenséges hadihajó aljában egy nyílás nyílt, amiből a következő pillanatban egy tucatnyi kisebb űrhajót okádott ki. Rombusz alakúak voltak, a pilótafülkéjük pedig buborékszerű búra fedte, amin nem lehetett átlátni, de Hawkins a mérete alapján úgy saccolta, hogy az irányító teremben két humanoid teremtménynek lehet hely.
Ha egyáltalán humanoidok.
A vadászgépek legyező alakban szétszéledtek, majd két csoportra oszlottak. A bal oldali korvett szembefordult a hat géppel. Az elől haladó kettő tűzet nyitott a hasukon lévő ágyukból. A forró plazma átmarta a hajó burkolatát, a sínágyuk vörös robbanások kíséretében fekete folttá égtek a hajó törzsén. Hawkins ezt a pontot választotta, hogy angolosan távozzon.
Megragadta a Renegát botkormányát, majd jobbra döntötte, és előre nyomta. A szállítóhajó villámgyorsan kilőtt, eltávolodva a kialakulú mészárlástól. Pont jókor, mert a másik vykron hajó pont ekkor húzódott a szétlyuggatott törzsű Protector mellé, ami körül vadászok köröztek., ahogy a piranhák a zsákmányuk körül. De a korvett képe hamarosan eltűnt, ahogy a Renegát hátat fordított neki.
Hawkins hátrahőkölt, mikor egy árnyék suhant el felettük, majd egy másik. Az utasszállító volt az, a nyomában a hadihajóval. Annak orrából egy kék sugár jött ki, ami eltalálta a kék-fehér hajó hajtóművét, ami kék szikrákat hányva kiégett. A másik közelebb húzódott zsákmányához, a hasa kinyílt, és kisebb kúp alakú tárgyakat bocsátott ki, amik pillanatok alatt hozzá tapadtak a hajó burkolatához.
– Nem segítünk nekik? – kiáltotta Russel. Hatszázan utaztak egy ilyenen. Hawkins a srácra sandított, aki halálra vállt ábrázattal nézte az egész jelenetet.
– Ülj le! – kiáltotta Hawkins, majd Russel felé fordult.
A srác valamit vissza akart szólni, de Hawkins dühös pillantása belé fojtotta a szót. Russel vert kutyaként ment vissza az ebédlőbe. Hawkins balra kanyarodott a Renegátal, de még látta, ahogy az utasszállító körülötti űrt kékes villámok szelik át, majd egy villanás kíséretében eltűnt.
Közben a két megmaradt tanker szintén eltűnt.
Hawkins jól tudta, hogy most a kolonizáló hajó következik, de azt már nem várta meg. Hawkins az utasszállító felé pillantott, ami döglött halként lebegett a csillagköd háttere előtt. Hawkins azon kapta magát, hogy sajnálja a hajón utazó férfiakat és nőket, fiatalokat és öregeket. Ki tudja, hogy mit tesznek majd velük a vykronok. Már fordult Neyy felé, hogy lője ki a hajó burkolatára tapadt tárgyakat. A hajó hajtóműveinek annyi, és ha sikerülne az akciójuk, akkor a vykron hadihajó leradírozná őket a térképről. Utasította a komputert, hogy számolja ki a tachyonugrást a Shiwára. de hát… Ő túlélte.
Ő túlélte. Hawkins előtt megjelent egy város utcája, ahol vírusvédelmi szkafanderbe öltözött orvosok szortírozzák az embernyi fekete zsákokat. A férfi úgy érezte, mintha a mellkasán egy régen begyógyult seb szakadt volna fel, iszonyatos fájdalmakat okozva.
Trent becsukta a szemét, és visszazavarta az emléket, ahová való, majd a komputere nézett.
– Legalább túléltük – mondta, majd aktiválta a tachionhajtóművet. Fényvillanás, és már el is tűntek, hátra hagyva a támadás helyszínét.
