Neyy és Trent Hawkins

 

– Neyy, már nem érzem, hogy követnek – mondta Hawkins, miközben hátrapillantott. – Tudom.

A manot bólintott, és óvatosan a kézi ágyúnak is beillő pisztolyára rakta a kezét.

– Semmit sem látok, de érzek valamit – lassan befordultak egy újabb mellékutcában. Közben Hawkins a belső zsebében tartott pisztolyára rakta a kezét.

Nem hitt a szellemekben, sőt semmilyen vallási vagy ezoterikus csoportnak nem volt a tagja. Volt neki elég problémája, hogy most arról vitatkozzon, hogy az ősrobbanás hozta létre az univerzumot vagy kiszarta valami nagy őstulok.

– Te mindig érzel valamit – morogta Hawkins. Beértek egy mellékutcába. Hawkins hirtelen megtántorodott, előreesett, de Neyy elkapta a vállát, és visszarántotta. – Hu kösz!

A mellékutcát teljes egészében jégpáncél borította.

– Óvatosan lépkedj! – mondta fennhangon Neyy.

Hawkins kifújta a levegőt, és a háta mögött visszapillantott.

– Lehet, hogy egy carleiai követ minket. Tudod akik képesek álcázni magukat. – mintha észrevett volna egy árnyékot, de az a következő pillanatban el is tűnt.

– Egy carleiai nem tud a falon mászni. Így is elég nehéz őket elintézni. – válaszolta Neyy. – Emlékez csak a Deadmoonra. Vállon lőttem, de még így is meglógott a szajrénkkal. Nem lehet valami helyi húsevő? – suttogta Neyy.

Hawkins újra megfordult, mintha egy aprócska kis valamit látott volna visszahúzódni a rúd alakú világítótest fényköréből

- Ijesztő. De hallottam, hogy a Kalgor VII-en élő ilyen dögöket már rég visszaszorították a belső területekre. A legnagyobb állat amit láthatsz itt a medvetulok.

Hawkins lassan az utca bal oldalára húzódott, intett Neyynek, hogy kövesse. A manot beleszagolt a levegőbe.

Hawkins gondosan elkerülte a világítótestet.

Neyy bólintott. Hawkins pedig rávetette magát a sötétségben várakozó apró rovarra, de az fürgébb volt.

Hawkins a lendülettől megcsúszott és hasra esett.

A piciny bogár pont előtte rohant el. Hawkins felocsúdott az esés okozta sokkból, és a bogár után kapott. Az meglógott a férfi marka elől.

– Oh, hogy a vr'a szarjon rád!

A kis csúszómászó felmászott a bal oldali ház falán. Neyy ekkor felugrott a falra, megkapaszkodott erős karmaival, és elkapta a kis valamit.

Hawkins felállt, leporolta magát, majd felszisszent. A hasa és a mellkasa még mindig fájt a kemény jéggel való találkozástól. Odalépett Neyyhez. Az Hawkins szeme elé tartotta a lényt. Trent közelebbről megnézte, és már tudta, hogy nem élőlényt találtak.

– Valami nincs rendjén? – kérdezte Neyy.

A fémbogár kapálózni fogpiszkálónyi lábaival.

– Aha – mondta Hawkins. – Hogy a nők miért buknak a nagy kigyúrt vadállatokra, akik csak kihasználják őket. Miért van az, hogy az a sör, amit a nő hozz langyos mint a gyíktulokhúgy? És lassan falon járkáló ocsmány kis csúszómászók sem a régiek már.

Neyy hatalmas mancsába rakta a gépezetet. A manot meg sem nézhette, de az egy szökkenéssel elugrott, és már a földön is termett. Villámgyorsan eliramodott.

Trent nem gondolkodott, a nyomába eredt. Neyy szótlanul követte. Szerencsére a manotok, mivel az őseik macskaszerű ragadozóból alakultak ki, elég jó szaglással rendelkeztek. Képesek voltak bármilyen méretű prédát követni nagy távolságból.

Hawkins nem tudta, hogy a robotbogáron milyen szagot érezhetett nagyra nőtt barátja, de annyi biztos volt, hogy még egy csatahajó lézerágyújával sem lehetett levakarni róla. Neyy rohant elől. Még akkor is üldözte, amikor az aprócska száguldó robot rég eltűnt a sötétben. Trent nem törődött azzal, hogy még jobban belevész a sikátorok labirintusába.

Tudta, hogy valaki irányította azt a bogarat, és az a valaki nem a semmiért figyelte.

Neyy egy idő után, hogy gyorsabban haladjon felugrott a házak műanyag falára, és erős karmait belevájta a rugalmas műanyagba, négy kézláb folytatva az útját, mint valami nagy szőrös pók. Átugrotta az utcák sarkait.

Hawkinsnak komoly erőfeszítéseket tenni, hogy kövesse a barátját, de megérte. Befordult a következő utcácskába. Egy embernagyságú, sárgára festett szemetest látott, ami mögül emberszerű alak ugrott elő, majd rohant.

Neyy kettőt ugrott, majd amikor már a fickó felett járt, egy nagy szökkenéssel elvált a faltól. De a titokzatos figyelőjük hátraugrott, így Neyy támadása nem érte el. De viszont a férfi nem számolt azzal, hogy éjszaka a Kalgori utcákon kemény jégpáncél képződik, és azt csak reggel sózzák le. A férfi megcsúszott és hátraesett.

Hawkins odarohant, és a feltápászkodó férfire fogta a pisztolyát:

– Na öreg, most… – de a fickó meglendítette a karját. A támadás Hawkins fegyvert tartó kezét érte. Trent meglepetésében és az ütés erejétől elengedte a pisztolyát, mire az hatalmas koccanással esett a jégpáncélra.

A férfi felpattant, majd Hawkins feje felé ütött, de Trent felemelte a jobb kezét, ezzel blokkolva az ütést, majd teljes erejéből a bal öklével az ismeretlen bordáiba öklözött, mire az feljajdult, de nem lett harcképtelen.

A fickó hátrarántotta a fejét…

Hawkins a következő pillanatban csillagokat látott, a hátsója és a jégpáncél találkozásából eredő fájdalom csak most jutott el az agyáig.

Fasza, a harmadik ezen az éjszaka!

Hawkins csak most tudta jól megnézni a támadóját. A fickó középmagas lehetett. A testalkata hasonlított a Hawkinséra. A haja vörösesbarna volt. Az arca olyan mintha egy rokonszenves arcra ráerőltettek volna valami hideg céltudatosságot.

Ekkor üvöltés hallatszott, a fickó Neyy felé nézett. Hawkins ezt használta ki. Villámgyorsan közelebb siklott a jégpáncélon, aztán szétrakta a lábait, majd harapófogó szerűen a fickó sípcsontja köré fonta őket, aztán balra rántotta magát.

A férfi feljajdult, de meg se mozdulhatott, mert Neyy már mellette is volt, megragadta a grabancát és felemelte a még mindig kába férfit.

Trent feltápászkodott, majd jobban megnézte a férfit:

– Lance Morrow! – kiáltott fel. A fickó mozdulatlan volt. Neyy látványa megrémisztette. – Csak tudnám, hogy miért követsz engem!

– Nézd Hawkins, élet…

Trent megrázta a fejét. Már akkor unta Morrow sunyiskodását, amikor egy alakulatban szolgáltak. Jó katona volt a srác, meg minden, de Hawkinsnak nem tetszett a pofája.

– Igen, életveszélyben vagy! – förmedt rá Hawkins. – Áruld már el öreg, hogy miért pont engem. Két éve kiugrottam a seregből. Kitalálom, Gardner admirális állított rám, mert attól fél, hogy szétkürtölöm azt a kis esetét azzal a két oberoni kurvával.

Morrow gépiesen felemelte a kezét, majd megszólalt:

– Ne hangosan – mondta Morrow.

Trent beletúrt a hajába, majd Neyyhez fordult:

– Enged el – vakkantott oda a manotnak. Morrow egy koppanással esett a földre, és feljajdult.

– Baszd ki, ez már nekem is sok. – Kiáltott fel a fickó. Majd lassan feltápászkodott, és leporolta magát.

– Nyugi itt a Külűrben azt sem tudják, hogy ki az a Gardner admirális, és leszarnák, hogy rajtakaptam azzal két oberoni ribanccal. Legfeljebb pár hétig röhögnek, de csak ennyi. – Trent összefonta a mellkasa előtt a karjait. – Na miért eresztetted rám azt a szart?

– Mi…

– A bogárkádra gondolok! – kiáltott fel Hawkins. Már túl sokat húzta azzal az időt, hogy ezzel a rohadékkal társalog.

– Ja, nem akartalak meglepni.

Hawkins Neyyre nézett, majd visszanézett Lance-re:

– Na az utóbbi nem sikerült valami fényesen, mint láthatod. Mi a francnak köv… – meglátta, hogy Neyy beleszimatol a levegőbe, majd felmordul: – Mi az, öreg?

– Három skrudd, tőlünk öt méternyire. – válaszolta a manot, majd jobbra fordult. – És közelednek.

Hawkins ránézett Morrowra.

Úgy tűnik nem csak Hawkins régi bajtársa bukott le ma éjszaka.

Neyy és Trent Hawkins

– Trent Hawkins – sziszegte Kolge-mar, ahogy a férfi lerakta a zsákot az asztalra. – A sok idejövő jöttment közül egyből felismerem az igazi csiszolatlan gyémántokat.

Hawkins nem volt idegengyűlölő, ami az űr ezen részén nem is lett volna életbiztosítás, de a vr'a-kat ki nem állhatta.

Fél méter magas, zöld bőrű, békaszerű gnómok, akik mindenkit kiszipolyoztak, akire csak ráakaszkodtak. Az űr ezen részén élő lények fele rühellte őket, míg a másik fele szintén, de ők tudták, hogy jobb ha megpróbálnak kedvükbe járni.

A vr'a a mutatóujján lévő sarkantyúszerű karommal átvágta a zsák száját összefogó kötelet, majd egy rántással elvágta, benyúlt, és kihúzta az egyik berilliumrudat. Trent figyelte, ahogy a lény végigsimítja, megszagolja, megkopogtatja és megnyalja az ezüstszínű fémhasábot.

– Na milyen? – kérdezte Trent, majd körülnézett a szobában.

A helyiség puritánul volt berendezve: egy asztal, egy magas támlájú szék, amin a lény üldögélt, a két oldalán egy-egy skrudd testőr. Hawkins háta mögött egy fémajtó volt. Ez volt az egyedüli kijárat a szobából.

Trent végigmérte skruddokat. Ha vr'ak voltak a galaxis parazitái, akkor a skruddok a vérebek. Kígyószerű arcukon állandóan hüllőszerű mosoly ült. Borostyánszínű szemeikben az agresszió fénye lángolt Erős harcosok voltak, de ostobák…

Hawkins könnyedén el tudott volna velük bánni, hogy ha balul ütött volna ki a terv.

Plusz még az épület előtt várakozott Neyy, Hawkins nagydarab manot fajtájú barátja. A lény normál esetben békés volt és intelligens, de ha harcra került a sor, akkor úgy harcolt mint egy ragadozó.

Trent Hawkins nem tűnt olyan fickónak, aki bárkit is el tudott volna intézni puszta kézzel. Inkább sportos volt, mint izompacsirta. Enyhén kerek arcát borosta fedte. Barna szemeiben barátságos fény bujkált. Az a fickó volt, akiben az ember egyszerűen nem tudott nem megbízni. Persze azok akiknek sikerült megutálniuk, azok vitatkoztak volna ezzel.

Remélte, hogy Kolge-mar nem kerül rá erre az igen csak népes listára… Pedig 87% volt rá az esély, hogy ez lesz, és az Hawkinsnak nagyon rossz lesz.

– Egész jó minőségű berillium – motyogta a vr'a, Hawkins látta, ahogy a két skrugg egymásra néz és elégedetten felszisszentek. – Befolyásos kuzinomnak, Venta-tyrnekk jelölése van rajta. – Hawkins felé fordított a berilliumrúd felső részét, aminek a közepén hat, egymást keresztező rovátkát marattak lézerel: – Gratulálok, Hawkins. Azt gondoltam, hogy te is olyan vagy mint a többi jöttment, akik eljönnek a Külűrbe, mert azt hiszik, hogy jó buli, de aztán zokogva rohannak vissza, az úgynevezett civilizációba, ha egyáltalán van pénzük az útra. Neked itt van jövőd – mondta Kolge-mar. – Aki képes átjutni egy vr'a kincsestár biztonsági rendszeren, annak tehetsége van a mások kirablásához. – A lény hátradőlt, majd megsimogatta hordószerű hasát –Dolgozz nekem Hawkins. Ilyen fickóra van szükségem.

Trent úgy érezte, hogy egy méteres kő esett le a szívéről, és a koppanása egészen a Földig hallatszott.

– Tudod Kolgi, – szólalt meg Hawkins, majd a hüvelykujjával a saját mellkasára bökött –, szerencsevadász vagyok, de akár hívhatsz szabadúszónak is. Nem kötelezem el magam senkinek. Mert ahol régen dolgoztam, ott mindig egyenruhás seggfejek mondták meg, hogy hová menjek, meg ilyesmi. Tehát bocs, de ha a könnyű pénz és a szabadság között kell választanom, akkor inkább az utóbbi.

A vr'a békaszerű arcán széles vigyor terült szét, felfedve a lény szájában sorakozó krokodilszerű fogakat.

– Hawkins, Hawkins. Egyszer térfelet kell választanod – mondta Kolge-mar, majd a mutatóujján lévő sarkantyúszerű karmot Hawkinsra szegezte. – Remélem, hogy te majd jól választasz.

– Már jól választottam – mondta Trent, majd elmosolyodott –, akkor a pénzt a szokásos helyre.

Megfordult, és elindult az ajtó felé, de azért még hátrasandított. Látta, hogy Kolge-mar a többi berilliumrudat is kirakja az asztalra, és egy émelyítően vidám dalt dúdolva számolgatni kezdi őket.

Az ajtó suhogva kinyílt, Hawkins kilépett rajta, majd átsétált a bérház homályos előterén, próbálva nem figyelni a sarokban kártyázó három skruddra, és már kint is volt az utcán.

Neyy már várta.

A lény két méter magas volt. A karjai olyan vastagok voltak mint egy felnőtt férfi combja. Az arca egy nagymacskáéra hasonlított. Borostányszínű szemeiben bölcsesség csillogott. Fekete bőrmellényt viselt.

– Hogy ment?

Hawkins sietősen elindult az egyik szemközti utca felé.

– Húsz perc alatt rájön a turpisságra. – mondta Hawkins.

Az utca sötét volt, csak a falakra felszerelt fénycsövek és a foltokban tenyésző foszforeszkáló zuzmók szolgáltattak egy kis fényt. Valahonnan zene és nevetés szólt, valószínűleg a zuzmóbetakarítók ünnepeltek valamit, egy kocsmában. Hawkins szívesen bement volna a kocsmába, hogy megigyon egy korsó kwizek sört, de szorította az idő.

Ezen a bolygón éjszakánként csak a Hawkinshoz hasonló átutazók rótták az utcákat.

– Én megmondtam neked, hogy a terved egy nagy lapát bejid trágyát sem ér – morogta Neyy, és beleszimatolt a levegőbe. – Nem tudom, hogy miért nem tudod nézni a pillanat helyett a teljes egészet.

Hawkins befordult egy újabb utcára.

– Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy miért vagyok ilyen hülye, hogy ezt az életet választottam, és miért nem költöztem egy ehhez hasonló bolygóra.

A bolygót Kalgor VII-nek hívták és nem volt vészes világ. Kéken világító zuzmókból álló tundrák borították a felszínét, amiknek a nedve deutériumot tartalmazott, ráadásul elég jó minőségűt, amiből korlátlan források álltak rendelkezésre a szektort uraló Bishop Fuel Corporation számára.

A bolygót csak a BFC által megfizetett zuzmóbetakarítók lakták, akik elég békés népség voltak. Akik estére valószínűleg behúzódtak a hideg elől a négyszintes bérházaikba, amelyek olyan szorosan épültek egymáshoz, mintha csak a hatalmas hegyekből lezudoló hideg szél elől keresnének menedéket.

Hawkins befordult az egyik mellékutcácskába, de még hátrasandított a válla felett. Nem követte őket senki.

– Egy hétig se bírnád, és részegen kaparnának össze egy kocsma padlójáról – mondta Neyy. – Inkább azon gondolkodjunk, hogy mihez kezdünk, hogy ha Jade nem szed össze húsz perc alatt egy törőt. Elég kevés idő meggyőzni és elrángatni a hajóhoz.

Hawkins hátranézett a válla felett, majd felsóhajtott. Úgy érezte mint ha valaki figyelte volna.

Az én helyzetembe mindenki ezt hinné. Magába bólintott, és válaszolt Neyynek:

– Alábecsülőd a csajt. Aki így rá tud szedni embereket, és mellé ennyire jó zsebtolvaj, az két fokkal hasznosabb egy potyautasnál.

– Majd akkor is mondd ezt, amikor Kolge-mar asztalát takarítjuk – morogta Neyy

– Azt hittem a haverom vagy – válaszolta Hawkins.

Neyy felsóhajtott, majd csak ennyit mondott.

– A mi barátságunk a háború kohójában született és lett acélkemény. De ha a vr'a szolgái leszünk, akkor esküszöm, letagadlak.

Hawkins erre felkacagott.

 

Nem vették észre azt az aprócska bogarat, ami úgy kapaszkodott felette két méternyire a falon. Ennek a lénynek a külső páncélja kitin helyett alumíniumból, a belső részei szilíciumból készültek. A szemei helyén pedig hiperérzékeny apró kamerák voltak.

A parányi gépezet üzenetet küldött távoli irányítójának a potrohán ágaskodó fullánkszerű antennával, majd hamarosan választ is kapott. Bár az üzenet egyesek és nullák hosszú kombinációja volt, a gépbogár apró fémagyának egyértelmű volt a jelentése.

Kövesd a célszemélyt.

Az aprócska bogárutánzat kicsiny lábain a két szerencsevadász nyomába eredt.