Külűr krónikái: A Prototipus

 Ha akarsz tudni a legújabb fejezetekről, hírekről, esetleg nem akarsz lemaradni semmiről, sem akkor csatlakoz a regény facebook csoportjához.

 Russel a priccse szélén ült, és a tarkóját nyomkodta. Nem tudott aludni, pontosabban az elmúlt egy órában az álom és az ébrenlét határán lebegett, és ez nem volt valami pihentető.

Így hát Russel most ült, és a vele szembe lévő asztalkát figyelte, amin az ő korong alakú holocomja pihent. Már három órája volt a hajón, de hozzá sem nyúlt, pedig Hawkins valami tervet akart. Russelnek pedig ki kellett találnia valamit.

Ez a Hawkins nevű felörült találta ki az egész baromságot.

Russel ekkor döntött úgy, hogy munkához lát. Lassan felállt, kinyújtózott, majd odalépett a táskájához, és kivette belőle a manipulátorkesztyűjét, és felhúzta a jobb kezére, majd odalépett a holocomhoz.

Nagyot sóhajtott, és megnyomta az apró szerkezet tetejét, mire annak teteje virágszirom szerűen szétnyílt, majd egy villanás kíséretében megjelent felette kék-zöld fénypászmákból szőtt két lábú patkány. Ez volt Russel személyi felhasználói interfésze. Ezek a holografikus figurák lehetővé tették a kapcsolattartást a komputer és a felhasználó között.

– Helló – szólalt meg sipitozva a holografikus lény.

– Üdv, töltsd be a Hawkins 156 állományt. - válaszolta Russel. A lény hirtelen megpördült a saját tengelye körül, majd egy fényvillanás kíséretében egy háromdimenziós holografikus ábra jelent meg a helyén. A vr'a palotájának sematikus rajza. Ezt még Hawkinstól kapta, hogy tanulmányozza. Russel jól megnézte az épület képét. A főrésze henger alakú volt, a tetején egy hagymakupola volt, elől egy boltíves kapu terpeszkedett, körülötte pedig négy minaret magasodott.

– Remélem megfelel. – mondta a holografikus lény, aki ekkora már a hagymakupola tetején ült.

– Most tisztítsd le az egészet, és mutasd a kincsestárat.

A patkány csettintett egyet a jobb kezével, mire egy villanás, és a kastély képe eltűnt. Russel közelebb hajolt és áttanulmányozta a kincsestár térképét.

Látszott, hogy Hawkins az alapján dolgozott, amit tudott ezekről a helyiségekről, ami nem lehetett sok. A kincsestár kúp alakú volt, hozzá egy egyenes folyosó vezetett. Russel végignézte, és egyre dühösebb lett. Semmilyen biztonsági eszköz nem volt rajta jelölve.

Basszus, oh hogy…

Készen állt arra, hogy ezt hangosan is ki mondja, mikor megkordult a gyomra. Igen, régen evett már valami normálisat. És azok az illatok, amelyek a hajó ebédlője felől jöttek elégé felcsigázták. Ez hús, igazi sült hús.

Russel kikapcsolta a holocomot, odalépett az ajtóhoz, mire az félresiklott, Russel pedig kilépett az ebédlőbe. És meglátta Erica Jadet, a lány hátradőlve ült a széken, a kezében egy holocom volt, ami felett egy fénylap lebegett, tele betűkkel. Russelnek elakadt a szava, ahogy meglátta a lány arcát, amit annak kibontott haja koronázott. Volt benne valami elmélyült szépség.

– Na mi van? – kérdezte Jade, a fénylap eltűnt, majd a srácra nézett. A szemeiben vidámság csillogott, a szája sarkában magabiztos mosoly bujkált. Ez lehetett az igazi Erica Jade, a szertelen, energikus lány, aki simán beszólt egy vr'a bűnvezérnek.

– Éhes vagyok – mondta Russel, majd magában felszisszent. Te Vegai meztelen csiga, mi a francot csinálsz?

Erica ránézett, majd a fejével intett a sütő felé, amin két tál volt.

– Talán még meleg, de ha még sem, akkor nem tudod megmelegíteni.

A srác kifújta a levegőt, majd megkerülte az asztalt, majd felemelte a tál tetejét. A benne lévő étel illata azonnal megcsapta, a látvány hatására pedig összefolyt a nyál a szájában. Barnás hús kockák voltak, vöröses szaftban.

– Ez kenguruhús, ugye? – kérdezte Russel, majd a másik tál tartalmát is megnézte, abban fehér proteinkása volt, aminek legfeljebb csak a tápértékét lehetett kellemesnek nevezni. A srác elvett egy tányért, majd szedett a fehér masszából, és a kengurupörköltből, majd vett egy kanalat, és leült a lánnyal szemben. Megkóstolta a húst, ahogy összerágta, és szétáradt az étel íze a szájában, édes-savanyú volt, és nem érzett rajta az, hogy szárították volna. – Ez finom.

– Én főztem – mondta a lány, miközben rákönyökölt az asztalra, és a tenyerével megtámasztotta az állát. – Túlságosan látszott rajta, hogy besózták, aztán beszárítottak, miután kockára vágták, majd befóliázták. Hawkins és Neyy persze eszik, hisz már régebb óta járják az űrt, és hozzá szoktak már ehhez az előkészített ízéhez. De én nem, vettem pár fűszert, és beízesítettem, már is jobb lett. Ha én főzök, mindig így csinálom, Hawkins pedig megelégszik annak az ételnek csúfolt izének az elkészítésével. – A lány elmosolyodott megint. – Jó ez a kenguruhús, de jobb a marhahús, de sajna a Külűrben nem lehet hozzájutni. – A lány hátradőlt, és figyelte, ahogy a srác evett. – Remélem van terved arra, hogyan jussunk be a kincsestárba.

Russel lenyelt egy falatot, majd lerakta a kanalat. Nem az ő hibája, hogy Hawkins úgy rajzolta meg a térképet, ahogy.

– Az a térkép gyíktulokkaki – nyögte ki Steven. A lány megvonta a vállát erre, majd felállt, odalépett a hűtőhöz, kinyitotta, és kivett belőle egy üveget, amibe zöldeskék folyadék volt, majd töltött magának.

– Mi is csak annyit tudtunk hol van a folyosó bejárata, meg hol van a vége, de hogy milyen csapdákat szerelt fel az a kis mocsok, hát, arról sajna semmi. – Belekortyolt az italba. – Állítólag te vagy a szaki ebben a témában, találj ki valamit.

– Az a Kolge micsoda, állítólag oda fogja adni a helynek a térképét, talán ha addig várnék, mert Hawkinsé elég soványka. – Russel ásított. – Ha ébren akarsz maradni, akkor mivel mérgezed magad?

– Én? – Jade felnézett az ebédlő plafonjára, mint ha csak válogatott volna a válaszok közül. – Én általában bemegyek a szobámba, lefekszem az ágyra, lehunyom a szemem és alszok. Elég hatásos, ki kellene próbálnod.

Russel felkuncogott, majd még két kanállal bedobott a szájába az ételből.

– Na nekem ez nem megy, főleg nem most – mondta teli szájjal, de mikor látta a lány rosszalló pillantását, inkább megrágta a kaját, majd lenyelte. – Lehet a hajtómű hangja teszi, tudom csendes, de azért álmomba hallom.

– Fura, amikor én a hajóra kerültem, akkor úgy aludtam mint a bunda.

– Aha, szóval arra célzol, hogy nem tiszta a lelkiismeretem.

A lány elmosolyodott erre, majd válaszolt:

– Nézd ha csak nem csempésztél fel macskát vagy valami narkót, esetleg scarbiriai vámpírrákokat, akkor nyugodtan aludhatsz.

Russel a lány mögötti poszterre nézett, amely egy kék homokkal borított tengerpartot ábrázolt, amely fölött három hold lebegett, amik előtt egy csomó sirályszerű madár repült, vagy denevérek, gondolta, ahogy jobban megnézte?

– Ezt te festetted? – kérdezte Russel.

A lány hátrafordult, és megnézte a képet, mint aki hirtelen nem tudta, hogy a srác miről beszélt.

– Áh, nem vagyok én olyan tehetséges, bár régebben írogattam verseket. – Szünetet tartott, majd elmosolyodott. – Nagyon régen, de én ilyeneket nem tudok festeni. Neyy szokott, ő ilyen… – Erica megvonta a vállát. – Érdekes lélek. 

Russel bólogatott, majd megette az utolsó kanál ételt is. A hús finom volt, a proteinkása pedig íztelen, de legalább nem volt üres a gyomra. Jóllakottan hátradőlt, majd böffentett egyet.

– Tehát kifogtam a Külűr, sőt a galaxis egyik legérdekesebb társaságát, egy manot, egy exodusi leányzó, és… és… Hawkins honnan jött?

Erica Jade az irányítófülke ajtaja felé sandított, majd sóhajtott egyet:

– Katona volt, a Domíniumnál, de hogy mit csinált, arról semmit nem mond. Neyy tud valamit a régi időkről, de ő már régóta mellette van. Én meg csak annyit tudok róla, hogy jó ember, akár mennyire is fura az életfilozófiája. Amikor nyakig voltam a csigaszarban, akkor ő jött, és nyújtott kezet. Tudom, hogy jó ember, ehhez van érzékem.

Russel elvigyorodott, a lány viszonozta.

– És rólam mit érzel?

Erica arcáról lefagyott a mosoly, majd végigmérte a srácot, és megszólalt:

– Olyan vagy mint rowkutya. Hűséges és engedelmes, de csak azért, mert félsz egyedül. Szükséged van egy falkára. – A lány közelebb hajolt, és Russel szemébe nézett. – Szerintem ezért nem tudsz aludni, mert félsz. Közel vagyunk a vykron territóriumhoz.

– Vykronok? – kérdezte Russel. Ő is hallott híreket a vykronokról. Az utóbbi két évben törtek be Külűrbe. Navigációs csomópontokra csaptak le, és elrabolták a nagyobb szállítóhajókat, amik utasokat is szállítottak. De a legfélelmetesebb az volt, hogy eddig három félreeső kolóniára támadtak, és a támadás után senkit nem hagytak. Russel nyelt egyet. Bármikor rájuk ronthatnak a vykronok, és Russel nem akarta, hogy elhurcolják. Úgy hallotta, hogy kannibálok.

– Aha – mondta a lány, és közben az asztalt kocogtatta, és beleivott az előtte lévő italba. – Nem lenne jó, hogy ha steakként végeznénk a tányérukon.

Russel erre felnevetett, majd a lány is. A srác arra gondolt, hogy ez a kacaj, olyan…olyan… nem is tudta milyen.

Az ebédlőből nevetés hallatszott ki, de Hawkinst valahogy nem villanyozta fel. Neki volt más dolga is, többet között, hogy figyelje a kinti látképet, amely számára nem volt valami vidám. A rendszer, amelynek a szélén a csomópont volt a maga módján szép volt. A közepén egy fehér törpe volt, amelynek megmaradt bolygói fagyott szikladarabokként keringtek, és a háttérben egy csillagközi porfelhő kéklett, amely visszaverte a közeli csillagoknak a fényét.

Szép volt a látvány, egy kicsit rémisztő, csak egy valami rontott rajta. Hawkinsék alatt egy óriási kolonizáló hajó volt, ami körül, különböző méretű és formájú űrhajók lebegtek. Hawkins számára olyan volt a látvány, mint ha egy hatalmas cetet nézne, amit egzotikus tengeri halak kerülgettek.

– Nem vágom, hogy miért nem tudnak jobban igyekezni – mondta Hawkins –, mennyi időbe telik egy ilyen szarnak a megjavítása? Azért ne várjuk már meg, míg összeomlik az univerzum!

Hawkins szemügyre vette a többi űrhajót. Hawkinséktól balra három tanker volt, amik felett két Protector típusú korvett lebegett. Ezek a hajók tömzsik voltak, a törzsükön három-három sínágyú volt, amik állandóan a csillagköd felé fordultak. Hozzájuk közel egy karcsú, ezüstös színű vegai űrjacht és egy áramvonalas kék-fehérre festett utasszállító vesztegelt.

– Hawkins – fordult oda a manot –, látom egy kicsit ideges vagy. Csak nyugodtan, még simán van három napunk. Addig várunk – Neyy elővett egy nyomtatott újságot, majd olvasgatni kezdte. Hawkins ránézett a barátjára, majd megvonta a vállát, és tovább figyelte a hajókat. Trent jól tudta, hogy miért nem indulhatnak el ameddig javítják…

Mert a tachyon ugrás gyakran lyukakat hagyott a térben, ami egy idő után „begyógyul”, de amúgy veszélyesek voltak az űrbeli közlekedésben. Ha egy űrhajó találkozott egyel, akkor súlyos üzemzavarokat is okozhatott rajta. Hawkins megnézte volna, ahogy véletlenül valami ilyesmi történik vele.

– Ugorjon ide egy Domíniumi csatahajó, és a kedvem még jobb lesz – dünnyögte Trent, majd hátradőlt az ülésében. – Arra milyen szuper lenne várni. Plusz egy nap, bakker. De izgalmas, itt helyben összeszarom magam.

Neyy felszusszant, majd Hawkinsra nézett, aki éppen az irányítópultot kocogtatta.

– Hawkins! – förmedt rá Neyy, ahogy a tanárok szoktak a rendetlenkedő gyerekre.

– Mondom neked a dolgokat. Először is egy vr'a alkalmazottjai lettünk. Másodszor, valahogy ki kell magunkat váltani, ezért be kell mennünk egy kalózbanda főhadiszállására, és üzletet kötni a főnökükkel, hogy nekünk adja a fegyvert, aztán elmenni a Vyrlaxra, kirámolni Venta-tyr kincseskamráját, csak mert azért, hogy valami pénzt is lássunk ebből a baromságból. Ja és erre három napunk van, de rohadtul késésbe vagyunk – Hawkins rámutatott a halott bálnaként lebegő kolonizáló hajóra –, mivel az a nagy halom ócskavas kegyeskedett most bedögleni. Most képzeld el, hogy kifutunk az időből, és akkor robotolhatunk Kolge-marnak életünk végéig.

Hawkins úgy érezte, hogy a gondolatra összeszorult a gyomra, vér tódult az agyába, amitől szédülni kezdett. Félt.

– Tudod Hawkins a szabadság olyan dolog, hogy amit csak akkor értékelsz, hogy ha nincs meg neked – mondta a manot.

Trent ránézett, majd elvigyorodott.

– Neked minden helyzetre van egy ilyen szarod?

Neyy kivillantotta a szemfogát.

– Aha.

Hawkins visszafordult a műszerekhez, és beletúrt a hajába. Visszaemlékezett arra, amikor kidobták az akadémiáról, mert megütötte az egyik kadéttársát, azért mert leprásnak nevezte. Amikor ott állt a fegyelmi bizottság előtt, a gyomra háborgott, a háta viszketett, a homlokát kiverte a veríték. Tudta az ítéletet, és félt hazatérni, rettegett attól, hogy mi várja ott.

Ez pont ilyen helyzet volt, csak most nem tudta az ítéletet. A fenébe is akcióra vágyott, hogy csináljon valamit, ne pedig itt üljön, mint egy faszent.

– Szerinted még mennyi idő, míg helyre rázzák azt a szart?

– Nem tudom – mondta Neyy. Olyan nyugodt volt, mint aki csak a rendelésére vár egy étteremben.

Hawkins egy pillanatra elhallgatott.

Ki kellene cserélni pár csövet az üzemanyag fecskendezőben mert köhög gondolta, majd letett az ötletről. A cserecsöveket már rég berakta.

– Azt a viccet ismered, hogy hány skrudd kell egy villanykörte becsavarásához?

– Mi az a villanykörte? – mondta Neyy, miközben lapozott egyet a képregényfüzetbe. THORNE KAPITÁNY ÉS A HOLNAPUTÁN VILÁGA. Ez volt a képregény borítójára pirosan felskiccelve, alatta pedig egy kék testhez álló ruhában lévő bájgúnár épp szétütött pár félig krokodil,-félig polipszerű földönkívüli dögöt. – És azt te ismered, hogy a viccmesélés minden beszélgetés halála?

Hawkins felsóhajtott, majd hátradőlt. A szíve egyre vadabbul vert, bármikor előtörhetett a bordái közül, hogy aztán fogja magát és elrohanjon. Hawkins megrázta erre a képzelgésre a fejét, majd kicsatolta magát az üléséből, és felállt, hogy hátramenjen.

– És van már valami ötleted arra hogy fizessük ki a kalózokat?

– Még mielőtt Kolge-mar nem vett volna bele minket a rohadt kis játékába, én arra gondoltam, hogy elfelezhetnénk velük a Morrow által kínált pénzt, de mivel arra a pénzre másképp lesz szükségünk, ezért valami olyasmit akarok nekik adni, ami fontos egy kalóznak.

Hawkins már emelte a kezét, hogy megnyomja az ajtónyitó gombot, amikor felsípolt a szenzorokat kezelő konzol. Hawkins ránézett a képernyőre, majd összehúzta a szemöldökét. A képernyőn zöld pontokkal volt jelölve a többi hajó, a rendszer bolygói szürke körökként. Tőlük távolabb, pedig két piros pont jelent meg, amik lassan közeledtek.

– Két ismeretlen jelforrás lépett be a rendszerbe – morogta. A vykron űr közelében voltak, tehát csak egy valakik lehettek… Hawkins rácsapott az ajtónyitó gombra, majd meg se várva, amíg teljesen kinyilik bedugta a fejét az ebédlőbe, ahol Erica Jade és Steven Russel épp valami vidám témáról beszélgettek. – Erica, gyere a szenzorokhoz. Vykronok.

A lány rögtön felpattant, míg a srác megdermedt és elsápadt. Hawkins más különben nevetett volna a látványon, de most nem volt idő nevetni.

Hawkins visszarohant a vezérlőfülkébe, majd lepattant az ülésébe, és kinézett az ablakon. Erica is elfoglalta a helyét. Hawkins a szeme sarkából látta, hogy az irányítóterem bejáratában megjelenik Russel.

– Jelforrások 20 méterre – olvasta le az adatokat a képernyőről Erica. Neyy még elolvasta a képregény utolsó lapját is, majd oldalra dobta azt. Neyy aktiválta a saját szekcióját. Zúgás hallatszott, ahogy a Renegát orrába épített sínágyuk bekapcsoltak, és előbukkantak.

Neyy megmarkolta a két botkormányt, amivel tudta őket irányítani. Hawkins közben kinézett az űrre, és már látta a vykronok űrhajóit, amik előbb kis pontoknak látszottak, de olyan gyorsan közeledtek, hogy Hawkins ki tudta venni az alakjukat. Háromszor voltak nagyobbak a Renegátnál, a hajó test keskeny volt, az orr rész pedig ellipszis alakú. Hamarosan látszottak az orrba épített két ionágyu, amelyek úgy meredtek előre, mint egy kígyó méregfogai, arra várva, hogy belemarjanak az áldozat húsába.

A két Protector eltávolodott a konvojtól, és a kolonizáló hajó felé siklott.

– Vykronok? – kérdezte Russel elhűlve: – Nem akarom, hogy felzabáljanak.

– Egyéni szociális probléma! – kiáltotta Hawkins – Ülj le, mert ez rázós lesz!

A két vykron hajó hamarosan fele távolságban volt, amikor a két korvett ketté vált, hogy fedezék a kolonizáló hajó oldalát. A bal oldali vykron hajó lassan elvált a társától, és élesen balra kanyarodott. A vele szembe lévő korvett jobbra fordult, ezzel megmutatva az oldalán lévő sínágyúkat, és tűzet nyitott. Ellenfele felhúzta az orrát, és kitért a lövések útjából, majd tűzet nyitott az orrágyújából. Kék plazmasugár fénysebességgel szelte át a teret, és telibe kapta a középső tankert. A lövés nyomán a hajó belsejében tárolt mélyhűtött hidrogén begyulladt. A hajó oldalán egy mesterséges nap kelt életre, egy hangtalan robbanás kíséretében. Hawkins félre kapta a kezét, de a pusztítás itt nem ért végett. A felrobbanó tanker egyik darabja belefúródott a vegai űrjacht hátsó fúvókájába. A hajó pillanatokkal később egyszerűen kettészakadt.

– Nagy prédára mennek – mondta Neyy.

Hawkins látta, hogy ekkor elszabadult a pánik. Az utasszállító élesen balra fordult, miközben a megmaradt két tanker elvált a felfordulástól, és jobbra indult. Közben a korvett lebukott, hogy alulról támadja be ellenfelét. De ezzel végzetes hibát követett el. Egyedül hagyta a másik hajót, ami felé egyre jobban közeledett a másik vykron hajó.

A korvett kitérő manőverbe kezdett, közben az ellenséges hadihajó aljában egy nyílás nyílt, amiből a következő pillanatban egy tucatnyi kisebb űrhajót okádott ki. Rombusz alakúak voltak, a pilótafülkéjük pedig buborékszerű búra fedte, amin nem lehetett átlátni, de Hawkins a mérete alapján úgy saccolta, hogy az irányító teremben két humanoid teremtménynek lehet hely.

Ha egyáltalán humanoidok.

A vadászgépek legyező alakban szétszéledtek, majd két csoportra oszlottak. A bal oldali korvett szembefordult a hat géppel. Az elől haladó kettő tűzet nyitott a hasukon lévő ágyukból. A forró plazma átmarta a hajó burkolatát, a sínágyuk vörös robbanások kíséretében fekete folttá égtek a hajó törzsén. Hawkins ezt a pontot választotta, hogy angolosan távozzon.

Megragadta a Renegát botkormányát, majd jobbra döntötte, és előre nyomta. A szállítóhajó villámgyorsan kilőtt, eltávolodva a kialakulú mészárlástól. Pont jókor, mert a másik vykron hajó pont ekkor húzódott a szétlyuggatott törzsű Protector mellé, ami körül vadászok köröztek., ahogy a piranhák a zsákmányuk körül. De a korvett képe hamarosan eltűnt, ahogy a Renegát hátat fordított neki.

Hawkins hátrahőkölt, mikor egy árnyék suhant el felettük, majd egy másik. Az utasszállító volt az, a nyomában a hadihajóval. Annak orrából egy kék sugár jött ki, ami eltalálta a kék-fehér hajó hajtóművét, ami kék szikrákat hányva kiégett. A másik közelebb húzódott zsákmányához, a hasa kinyílt, és kisebb kúp alakú tárgyakat bocsátott ki, amik pillanatok alatt hozzá tapadtak a hajó burkolatához.

– Nem segítünk nekik? – kiáltotta Russel. Hatszázan utaztak egy ilyenen. Hawkins a srácra sandított, aki halálra vállt ábrázattal nézte az egész jelenetet.

 

– Ülj le! – kiáltotta Hawkins, majd Russel felé fordult.

A srác valamit vissza akart szólni, de Hawkins dühös pillantása belé fojtotta a szót. Russel vert kutyaként ment vissza az ebédlőbe. Hawkins balra kanyarodott a Renegátal, de még látta, ahogy az utasszállító körülötti űrt kékes villámok szelik át, majd egy villanás kíséretében eltűnt.

Közben a két megmaradt tanker szintén eltűnt.

Hawkins jól tudta, hogy most a kolonizáló hajó következik, de azt már nem várta meg. Hawkins az utasszállító felé pillantott, ami döglött halként lebegett a csillagköd háttere előtt. Hawkins azon kapta magát, hogy sajnálja a hajón utazó férfiakat és nőket, fiatalokat és öregeket. Ki tudja, hogy mit tesznek majd velük a vykronok. Már fordult Neyy felé, hogy lője ki a hajó burkolatára tapadt tárgyakat. A hajó hajtóműveinek annyi, és ha sikerülne az akciójuk, akkor a vykron hadihajó leradírozná őket a térképről. Utasította a komputert, hogy számolja ki a tachyonugrást a Shiwára. de hát… Ő túlélte.

Ő túlélte. Hawkins előtt megjelent egy város utcája, ahol vírusvédelmi szkafanderbe öltözött orvosok szortírozzák az embernyi fekete zsákokat. A férfi úgy érezte, mintha a mellkasán egy régen begyógyult seb szakadt volna fel, iszonyatos fájdalmakat okozva.

Trent becsukta a szemét, és visszazavarta az emléket, ahová való, majd a komputere nézett.

– Legalább túléltük – mondta, majd aktiválta a tachionhajtóművet. Fényvillanás, és már el is tűntek, hátra hagyva a támadás helyszínét.

Wright világa évtizedekkel ezelőtt, még az emberi civilizáció invazív terjeszkedésének egyik jelképe volt. A bolygó felszínét már régen belelepte az emberi civilizáció, a látóhatárt betöltötték a hatalmas felhőkarcolók, fémpiramisok és függőhidak, amelyeken légpárnások száguldoztak. Az éjszakai sötétség ellen a különféle cégek termékeit reklámozó holografikus reklámok fényei vették fel sikeresen a harcot. A város harminc évtizeden belül felfalta a bolygó felszínét. Az építői, hogy utat csináljanak a folyamatnak kivágták az erdőket, legyalulták a dombságokat és a hegyeket, lecsapolták a kisebb tengereket.

De mint minden ilyen világot előbb-utóbb elérte a bomlás szele. A bolygónak hatalmas népessége volt, amelyet a kevés közmű nehezen tudott eltartani. Előbb-utóbb hibák történtek, a karbantartó egységek nem voltak képesek lépést tartani velük. Egész negyedek lettek lakhatatlanok a bolygó méretű városban, ezekből a lakosság átköltözött más szektorokba, ami miatt azok túlzsúfoltak lettek, amiknek ezért ugyan ez lett a sorsuk. A bolygó élhetetlené vállt, az egykor jobb élet reményében idejött emberek leszármazottai elköltöztek más élhetőbb világokra.

Hamarosan a hatalmas toronyházak üres héjaként meredtek a bolygó ege felé. A lábuknál pedig megvetette a lábát a bűnözés és a szenny. Utcai bandák lesték áldozataikat, az egykor illusztris szórakozóhelyek, ahol egykor galaxis krémje mulatott, most már bűnbarlangok voltak, ahol sötét alakok hódoltak mindenfajta bűnös szenvedélynek. Ez a bolygó volt a mementója annak, hogy az emberiség soha nem veheti át teljesen egy világ irányítását, mert túl tapasztalatlan.

De a haldokló bolygóvárosból kiemelkedett egy hatalmas, kék-fehér torony, aminek tetején egy kéken vibráló holografikus felírat villogott: Wright iparművek.

Ez az épület még makulátlan volt, nem voltak rajta repedések, az ablakaiban még pislákolt fény. Olyan volt mint egy emlékmű, egy gazdag és civilizáltabb idő mementója. Pedig valójában egy egykor büszke és dicső nagyvállalat utolsó látható alkotása, és egy idő múlva ez is eltűnik. A tetejét díszítő, büszke hologram kialszik energia hiányában, a fehér és kék festés lekopik, majd évek múlva semmi nyoma nem marad, mivel az évezredes por ellepi.

De addig még sok idő telik el.

Aki a torony közelében szállt fel az űrhajójával, az azt láthatta, hogy a Wright torony testén lévő ablakok mögött fény, mint ezernyi szem huny ki.

Akhas felsétált a lépcsőn, amely az épület alagsorából vezetett fel, közben számba vette a felszerelését. A larn fekete kezeslábast és testvértet viselt, az egész arcát egy fekete maszk takarta, csak a borostyán sárga szemeit és egy keskeny sávot hagyott szabadon zöld, pikkelyekkel borított arcából. A bal combjára egy pisztolytáskát szíjazott, amiben egy vaskos csövű SD 23-as „Szellemcsináló” pihent, a fegyver robbanógolyókat lőtt ki, amely azonnali halált okozott. Jobb csuklójára egy CM–45-ös tűvetőt csatolt, amit a ruhája ujja elrejtett, ami mérgezett hegyű nyilat lőtt ki. Mindkét alkarjára egy csuklópengét erősített, ami egy gombnyomásra előpattant, egy másik gombnyomásra pedig felforrósodott, így képes volt bármilyen faj páncélján keresztülhatolni. Akhasnak volt egy másik fegyvere a Kematian titik technika volt, az az halálos pont, e segítségével bárkivel végezhetett egy ütésel vagy szúrással, persze előbb ki kellett őket cselezni, hogy a közelükbe juthasson.

Akhas fejvadász volt és az egyik legjobb a galaxisban.

A larn felért a lépcsőn, közben kicsatolta a pisztolytáskáját, és elővette a fegyverét. A pisztoly súlyos és vaskos markolata szinte a tenyerébe simult. Akhas egy vasajtó előtt találta magát, majd felemelte a jobb lábát, és meglódította. A fekete ajtó halk pendüléssel csapódott ki. Akhas kilépett rajta.

Egy folyosón találta magát, amit a mennyezeten lévő lámpák vörös fénye világított be. Bekapcsolt a tartalék generátor, miután a fejvadász működésképtelené tette a tornyot energiával ellátó geotermikus erőművet. Akhas végigsétált a folyosón, nem kapkodott, az érzékei vezették. Átsétált egy irodán, majd felsétált egy újabb lépcsőn. Jól tudta, hogy a torony biztonsági személyzete most épp átfésüli a szinteket.

A larn átment egy újabb irodahelyiségen, majd egy folyosón, ami jobbra kanyarodott. És hangokat hallott, valakik beszélgettek, és ahogy hangosodtak, egyre jobban közeledtek.

– Te, szerinted az öreg füstös is megadta magát?

Nagy francokat, Loui és a bandája mindennap lemegy, és megszereli. Biztos pár rohadt kölyök ment be, és szart bele megint a turbinába – válaszolta a másik fickó.

Akhas már látta a zseblámpák fénypászmáját, ami megvilágította azt a folyosót, ahol Akhas várta őket. A larn gyorsan döntött, előre szegezte a fegyverét.

Pillanatokon belül feltűnt mind a két fickó. Emberek voltak. Kék kezeslábast viseltek, de nem felette nem hordtak kevlármellényt. Bolondok.

A két férfi egyszerre vették észre Akhast, de az akkora már felemelte a fegyverét, majd becélozta az elől haladó fickót, aki pont ekkor nyúlt a sajátjához. A fejvadász meghúzta a ravaszt, durranás hallatszott, a férfi hátradőlt, miközben a mellkasán tátongó vérvörös kráterhez kapott. A másik kezében volt már a pisztolya, és már be is célozta Akhast, de a larn ennél gyorsabb volt. Jobbra hajolt a golyó útjából, majd lőtt. A golyó a biztonsági lábába fúrodott, egy hatalmas lyuk lett a becsapódás helyén, az meglepetten nézett a sebre, majd Akhasra, de a larnt nem érdekelte. A biztonsági már nyúlt is volna a tőle egy méternyire heverő pisztolyáért, de Akhas felemelte a Szellemcsinálót, és tüzelt. A fickó többet nem mozdult.

Ezek a biztonságiak nem igazi harcosok voltak, hanem csak fegyverrel rohangáló bohócok, akik egy úr alá rendeződnek; az igazi harcosok szabadok, annak adják el tehetségüket és szolgálataikat, aki megfizeti őket, aztán továbbállnak.

Akhas átlépett a szétlőtt fejű férfi hulláján, majd befordult a folyosón. Akhas egy újabb ajtót nyitott ki, majd egy újabb lépcsőn ment fel. A következő szinten csak a recepció lesz, az épület bejárata és persze a felvonó. És öt-hat őr… Akhas megállt egy üvegezett ajtó előtt, és kinézett rajta. A recepció félkör alakú volt. A falait kékre festették. A menyezettet négy oszlop tartotta. A helyiség közepén egy recepciós pult volt, ami előtt négy kék overallos őr álldogált, a hátuknál az antigravlift henger alakú ajtaja, a terem túlsó végében pedig az épület boltíves, üvegezett bejárata, előtte szintén két őr.

A larn lenyomta az ajtó kilincsét, és kinyitotta, és felemelte a pisztolyt. Két őrnek csak annyi ideje volt, hogy észrevegye a megjelenő larnt. Akhas már emelte is a fegyverét, a két őr hátrarepült a lövés erejétől. A harmadik őr – egy kék bundás, patkányszerű rasin –, felrikoltott, majd beugrott a pult mögé, és tüzet nyitott a fejvadászra, de azt már nem találta el. Akhas rég az oszlop mögött talált fedezéket. A szeme sarkából látta, ahogy két biztonsági balról közelít felé, kezükben pisztollyal. Akhas elvigyorodott, felemelte a Szellemcsinálót, és meghúzta a ravaszt. Az elülső biztonsági időben ugrott félre, de a golyó így is súrolta a vállát, egy hatalmas darabot kitépve belőle, Akhas újra becélozta a férfit, de most már a homlokába küldte a golyót. A hátánál lévő beugrott az oszlop mögé. Akhas tudta, hogy kijött a takarásból a bal karja, és ezt a rasin kihasználja.

Ha tudod az ellenfél első lépését mielőtt megtenné, akkor győztél, jutott eszébe a larn közmondás, és a helyzethez illőnek találta. Kihajolt a fedezékéből, célba vette a rasint és lőtt. A lény hátrarepült a lövés erejétől, ami a négy szívének az egyikét érhette. Akhas ezután kiugrott a helyiség közepére, majd átlendült a jobbról a második oszlop mögé, miközben még két lövést leadott a Szellemcsinálóból. Már csak egy golyó maradt a fegyverébe. Kikémlelt az a fedezéke mögül, és látta, hogy az egyik őr az adóvevőjéhez nyúlt, de a háta kilátszott. Akhas felemelte a pisztolyát, és lőtt. A férfi megtántorodott, amikor a golyó szétroncsolta a gerincének középső részét.

A másik biztonsági nem volt rest, előugrott, de a bakancsa csattogása elárulta, hogy oldalba akarja támadni a fejvadászt. Egy golyó sem volt a fegyverében, újratölteni pedig sok időbe került. Akhas megropogtatta a nyakát, majd felhúzta a jobb ruhaujját, ezzel felfedve a csuklóján lévő töltőtoll szerű és alakú tűvetőt. Ahogy várta: a biztonsági két kézzel markolta a fegyverét, azt leeresztve közelítette meg ellenfelének fedezékét. Akhas előugrott, felemelte jobb karját, majd megszorította a tenyerén lévő egységet, amivel képes volt kilőni a mérgezett tűt. A vékony lövedék villámgyorsan szántotta át a levegőt, az ember a torkához kapott, majd felköhögött, a következő pillanatban szörnyű görcsök között kezdett el fetrengeni a padlón.

Akkor vállt mozdulatlanná végleg, amikor Akhas a bejárat két oldalára lerakta a két gömb alakú mozgásérzékelős aknát. A larn már hallotta a rendőrségi csapatszállítók egyre hangosabb süvítését. Tudta, hogy hamarosan egy osztagnyi kommandós fogja megszállni az előteret. Persze Akhas hagyott itt nekik egy kis meglepetést.

A larn elindult a felvonó felé. Áramszünet idején a felvonó is tartalékgenerátortól ment. Akhas odalépett a felvonóhoz, majd megnyomta a felvonó ajtó bal oldalán lévő panelt, mire a domború ajtó félrecsúszott, feltárva a henger alakú antigravitációs lift belsejét. Akhas belépett a felvonóba, majd megnyomta az ajtózáró gombot, és beállította, hogy a lift egészen az utolsó emeletig vigye. Amikor a lift bezáródott, majd elindult a legfelső emeletig, ahol Wright irodája volt.

Akhas már unta ezt a feladatot. Egyszerű bérgyilkosság volt, nem pedig fejvadászat. Akhas szerette hajszolni a prédát, becserkészni, majd elkapni. Ha kellett bolygókon keresztül. De hát nem ingyen csinálta, és bizony neki is fizetni kellett dolgokért. Ezért néha elvállalt ilyen feladatokat is, a változatosság kedvéért.

Meg a legutóbbi melójáért még nem kapta meg a fizetséget.

Megvannak az eszközeim, hogy végül is megkapjam, gondolta Akhas, ahogy kipattintotta a tárat a „Szellemcsinálóból”, majd a helyére csúsztatott egy telit.

Hirtelen egy robbanás rázta meg a liftet.

– Ilyen az élet – mondta.

***

A lift egy kattanással megállt, az ajtaja automatikusan kinyílt, Akhas kilépett és Wright irodájába találta magát.

Az iroda mennyezetét négy-négy korinthoszi homlokzatú oszlop tartotta. A falak mellett idegen díszítésű vázák, és különös szobrok álltak. Akhas csizmája belesüppedt az iroda vörösmárványból készült padlóját borító enyhén vibráló, kék szőnyegbe. A bonyolult levélalakú faragványokkal ékesített, csokoládébarna íróasztal mögött egy enyhén barna bőrű férfi ült. A kezeit a széke karfáján pihentette, és rezzenéstelen tekintettel figyelte a belépő fejvadászt. A férfi hátánál egy hatalmas ablak foglalta el az iroda szemközti oldalát, amelyből csodálatos kilátás nyílt a kinti felhőkarcolókra. Mintha csak várta volna a fejvadászt, és egy perccel ezelőtt nem lett volna semmivé alatta a recepció ötven szinttel lejjebb.

De Akhas észrevette a jeleket: Wright homlokán gyöngyöző izzadtság, ahogy a széke karfáját szorította. Wright félt.

Wright cégbirodalma már csak egy emlék volt. Egykoron három szektorban voltak érdekeltségeik, de pár nyersanyag forrás kimerült, több gyár leállt, és a hatalmas városméretű bolygó eltartása felemésztette a Wright iparvállalatok minden vagyonát. A gyáraikat más cégek vásárolták fel. Már csak erre a bolygóra és pár másik világra terjedt ki a befolyása. És ezt a maradékot is meg akarta szerezni a szomszédos szektort uraló Nogura Iparvállalat, de Wright hajthatatlan volt. Akhas jól ismerte az emberi faj japán nevű törzsének mentalitását. A legvégsőkig elmennek, még akkár a merényletekig is, és pont ezért bérelték fel Akhast.

Akhas szíve szerint nem ölte volna meg a férfit, de sok pénzt kapott érte.

– Meg akar ölni? – kérdezte Wright. Az arcáról semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni. Legalább megpróbálja palástolni, hogy retteg.

Akhas bólintott, majd kibiztosította a fegyverét. Nem akart sok dumát, a távolban hallotta a közeledő rendőrségi darazsak hajtóműveit. Ez a világ kegyetlen volt, és aki érzelgős, az nem élte túl.

Akhas felemelte a fegyverét, majd a férfi szemébe nézett. Nem húzta az időt:

– Van ez így – mondta, majd meghúzta a ravaszt. A férfi homlokán megjelent egy lyuk, majd hátraesett. Akhas ekkor látta meg a három közeledő kék-fehérre festett darazsat az ablakon kereszül. A larn elrakta a pisztolyát, kicsatolta az övén lévő fekete táskát és belenyúlt, kiemelt belőle egy korong alakú tárgyat, aminek a tetején egy érintő képernyő világított. Akhas megnyomta a közepét, mire megjelent rajta egy karakter tábla, amin csak számok voltak. Beütötte rajta: 00:30, majd lerakta a szoba közepére, aztán az ablak felé emelte Szellemcsinálót, és lőtt.

Az ablakot a találat után keletkezett apró repedések tejüveggé változtatta. Akhas a kezébe kapta a selyempisztolyt, majd teljes sebességgel neki rohant az ablaknak, az hangosan csörömpölés kíséretében kitört. Mennydörgés hallatszott, majd egy tűzgolyó kezdett el növekedni az iroda helyén. A robbanás lökéshulláma meglökte Akhast, aki kirepült a felhőkarcoló legtetejéről. A larn számára szinte lelassult az idő, látta a három szárnyatlan szúnyogra hasonlító darazsat, amelyikből kettő épp landolni készült, míg egy harmadik öt méterre felettük fedezte őket.

A larn esése közben becélozta a jármű orrát a selyempisztollyal. Ez az eszköz egy pókháló szerű anyagot lőtt ki, ami a levegővel érintkezve formát kezdett önteni, pillanatok múlva pedig a keménysége vetekedett az acéléval. Akhas már nem zuhant tovább, a kötél megtartotta. Akhas átlendült a szemközti toronyház homlokzatára, amely elég széles volt, hogy ott érjen földet. Miután Akhas átért, megnyomta a selyempisztoly oldalán lévő gombot, mire annak generátorából egy elektromos töltés ment keresztül a selyemszálon, ami felbomlott.

Akhas az övébe tűzte az eszközt, majd végigrohant a széles homlokzaton, mielőtt a többi házat is megszállnák a kommandósok. Egy fél óráig még csak a toronyházra fognak koncentrálni, és ez pont elég idő, hogy eltűnjön a bolygóméretű várost átszövő járatokban.

***

Wright világának kereskedelmi űrkikötője valószínűleg egykor nyüzsgő volt, szinte naponta startoltak el innen karcsú űrjachtok és óriási teherszállítók, az utcáit mindenféle jól öltözött társaság járta.

De az régen volt. Most a sikátorokban különféle fajú és kinézetű mocskos alakok járták. Csempészek, fejvadászok, szerencsevadászok, orvgyilkosok siettek az örömtanyák felé, miközben hajléktalanok nyújtottak alamizsnáért feléjük különböző végtagjaikat. A levegőben a rothadó szeméthegyek és a járó kellők kipárolgásának szaga terjengett. A sikátorok háttérzenéjét az itt lévők suttogása adta, a kocsmákból kiszűrődő zene szó és nevetgélés, és a légkör fele száguldó hajók hajtóműveinek nyüszítése.

Akhas otthonosan mozgott az ilyen helyeken. Hisz egy ilyen sikátorban született, ott nőtt fel, majd ott vállt fejvadásszá, persze nem akarta, hogy pont egy olyan sikátorba végezze is be, ezért a kezét mindig a fegyverén nyugtatta, lesz ami lesz alapon.

A maszkját már rég nem hordta. A larn arca háromszög alakú volt, az orrlyukai keskenyek, a szemei borostyán sárgák, bőrét zöld pikkelyek borították. Nem sietett, a lépései macska

Csak a bűnösök sietnek gondolta a larn. Még az a szerencse, hogy a Nogurának volt pár beépített embere a városi rendfenntartóknál és a torony biztonsági személyzeténél, akik szereztek a fejvadásznak pár okmányt. Így ha Akhast megállították, akkor a fejvadásznak csak annyi dolga volt, hogy felmutatott egy ilyen papírt. A larn biztonságosan elért a leszálló helyek fémkrátereihez. Az ő hajója, a Napárnyék, az egyik szélsőben pihent. A hajó ezüstösen csillogó törzse áramvonalas volt, egy hal testéhez hasonlított, az oldalából két szárny nyúlt ki. Gyors és könnyen manőverezhető hajó volt.

A larn elindult lefele a lépcsőn, de a közepénél megállt. Ekkor érezte meg a szagot. Halszerű volt, de volt benne valami nyálkás, undorító dolog. Már azelőtt tudta, hogy egy sheldel áll szemben, mielőtt meglátta volna a lényt.

A lény szinte a semmiből öltött testet, ahogy a bőrében lévő pigment sejtek visszaváltottak arra a színre, ami a lény sajátja volt. A sheldnek nem volt lábai, a teste kígyószerű volt, a vállából pedig két pár kar nőtt ki. A feje körte alakú volt, az állából két csáp nőtt ki, amely a lény mellkasáig lógott varkocsszerűen összefonva. A szeme beteges vörös fényben égett, szája pedig csak egy keskeny sáv volt, a bőre pedig világoskék színben játszott. A lény a Napárnyék leszállókarmainál bújkált, majd kígyózó mozgással elindult a larn felé.

– Azért jöttél, hogy megölj – szólalt meg a larn –, látom, hogy a főnököd, Shorgot, valóban egy gyáva patkány, hogy nem személyesen jött el.

A lény kitátotta a száját, ezzel felfedte a szájában lévő éles agyarakat.

– Akhas, az adatokért jöttem, amiket nem vittél vissza Shorgotnak – mondta a sheld. A hangja magas volt, és volt benne valami erőszakosság, amit egyszerűen komolyan kellett venni. Akhas jól ismerte ezt a népséget, az utóbbi két hónapban szinte csak nekik dolgozott. Persze Shorgot és bandája nem méltányolta kellőképpen a larn erőfeszítéseit.

– Akkor mehetsz is vissza, a Nagaiara – a larn belenyúlt az övtáskájába, és előkapott belőle egy apró, fehér, kockalakú adattároló kristályt. –, e nélkül.

Az idegen dühösen felszisszent, a szájából kicsapódott bíborszínű, villás nyelve. A bal alsó kezével a kristály után kapott, de Akhas elhúzta az útjából.

– Előbb a jogos fizetségem kérem, és után nem adom el az információt az első fickónak, aki jó pénzért továbbadja.

A sheld vörös szemei szinte lángokat lövelltek. A lény lassan elkezdett körözni Akhas körül, de a larn is körbefordult a saját tengelye, hogy mindig szembe maradjon az ellenfelével.

– Esetleg van egy harmadik opció is – válaszolta a lény. Az arca továbbra is kiismerhetetlen maradt. – A holttested hideg ujjai közül fogom kivenni.

Akhas erre elvigyorodott, kilátszottak éles, ragadozó fogai.

– Szerintem ne maradj itt túl sokká. Ha meglátják, hogy egy sheld tangózik a bolygón, akkor talán meg találják lincselni.

A sheld késpenge vékonyságú ajka lebiggyedt, ahogy a két alsó pár kezével a fegyverövéhez nyúlt, és előkapott belőle két fűrészes fogú pengét.

– Gyorsan végzek – mondta a lény.

Akhas elrakta a zsebébe a kristályt, majd a fegyvertáskájához nyúlt. A sheld ezt kihívásnak vette, széttárta az alsó két pár karját, majd a farkát előre lendítette, hogy kibillentse a larnt az egyensúlyából, de az számított erre. Hátraszökkent, majd miután földet ért a lény farkának hatósugarán kívül, előkapta a Szellemcsinálót, majd lőtt. A sheld feje úgy robbant szét mint egy érett görögdinnye, ahogy a robbanógolyó telibe kapta. A lény úgy dőlt el mint egy zsák.

– Tényleg – mondta Akhas, majd eltette a pisztolyát, majd hátat fordított, és felment a hajója leeresztett rámpáján.

Úgy látszik, hogy újra felkel hívnia Shorgotot. Megtehette volna, hogy személyesen felkeresi azt a bolygót, ahol a sheldek vezére bujkált. De az több hónapba is belekerülhetett volna, míg rátalál arra az elrejtett bolygóra.

A Napárnyék belseje jól tükrözte gazdájának jellemét. Az egész hajót egy személynek tervezték. A tágas középső helyiség ugyanúgy volt konyha és ebédlő, de egyben fegyverraktár is. A helyiség jobb falánál ott volt a szokásos sütő, hűtő és mosogató, a közepén pedig egy kisebb fémasztal, de a vele szemközti falon különböző típusú pisztolyok, gépfegyverek, mesterlövészpuskák és közelharci fegyverek voltak erősítve.

Akhas előrement, a Napárnyék pilótafülkéjébe, ami az akkoriban elérhető legfejlettebb csúcstechnológiát képviselte. Sehol nem volt egy felesleges érintőképernyő, amely a helyet foglalta volna, a műszerpult üres volt, csupán egy félgömb alakú holoprojektor jelentette az egyetlen berendezést. Akhas egy fekete manipulátorkesztyűt húzott a jobb kezére, majd meglengette a holoprojektor előtt. Abból egy fénysugár csapódott ki, ami a levegőben egy fénylap alakját vette fel, amelyen egy menüsor jelent meg. Akhas kiválasztotta a hajtóműveket vezérlő program menüpontját, majd mikor megjelent az almenü, Akhas beállította benne a kézi vezérlést, mire a fénylap egy villanás kíséretében eltűnt. A larn jobb oldalán a semmiből egy kék-zöld, fényből szőtt botkormány jelent meg. Akhas „megmarkolta” a botkormányt, majd előremozdította a kezét. A hajó felemelkedett, majd megremegett, ahogy a hajtóművei kilőtték Wright világának légkörén túlra. A Napárnyék pár másodpercen belül már maga mögött hagyta a haldokló bolygó szürkésbarna gömbjét, és a csillagok felé száguldott. Akhas betáplálta a fedélzeti komputerbe a tachyonugrás koordinátáit, majd elindította a folyamatot. Egy villanás, majd a következő pillanatban Wright világa eltűnt. A Napárnyék hasa alatt egy élettől zöldellő bolygó terpeszkedett, amelynek horizontja mögül egy vörös hold kezdett emelkedni.

Ezt a csomópontot elég ritkán használták, azon is belül csak kalózok vagy Akhashoz hasonló zsoldosok. Akhas bekapcsolta a Napárnyék kommunikációs rendszerét, beállította csak szöveges üzenet küldésére. Egy intéssel elővarázsolt a fénylapon egy karaktertáblát, és beütötte rajta a következő szavakat.

Wright halott. A fizetséget a szokásos számlára

Akhas nem küldte el, átfuttatta rajta Nogurás összekötőjétől kapott programot, amely az üzenetet háromféleképpen átkódolta, így gyakorlatilag egy érthetetlen katyvasszá téve azt, és csak egy másik ugyanilyen programmal rendelkező tudja feltörni.

A larn hamar átküldte a tachyonrelén az üzenetet, és villámgyorsan megkapta a választ.

A fizetség a szokott helyen.

Semmi köszönöm, semmi reméljük, hogy újra ügyfelek lehetünk. Ez a munka tiszta volt és gyors. A fejvadász-megbízó ismeretség általában a legrövidebb és a legfelületesebb ismeretség volt az egész galaktikában. Akhas ezért is dühös volt, mivel egy bizonyos megbízójával túl hosszúra nyúlt az ismeretségük.

Akhas örült ha bizonyos munkáknál simán mennek a dolgok.

De a legrosszabb mégis az volt, hogy egy bizonyos másik munkánál nem így volt.

Akhas jól ismerte a frekvenciát, ahol a hívást kezdeményezte, azt is tudta, hogy az a bolygó, ahova a hívás befutott a galaxis magjának közelébe van, és a mágneses interferencia miatt, nem lehet bemérni a helyzetét.

A tachionkapcsolat megszületett.

Az irányítópulton fokozatosan kirajzolódott egy sheld apró alakja. A lány ránézett Akhasra, majd megszólalt:

– Nocsak. – A hangja mély volt, és hosszú szüneteket tartott a szavak között. – Minek köszönhettem hívásodat ilyenkor?

Akhas sajnálta, hogy a sheldeknek korlátozott a készletük arckifejezésekből, mert nem láthatta a csalódottságot Shorgot arcán, mert ő életben van.

– Gondolom most csalódott vagy – kérdezte rezzenéstelen hangon Akhas.

A sheld a bal felső karjával megvakarta a fejét.

– Mondjuk nem kellene még egy sheldet küldenem, hogy visszahozza a kristályt, hogy ha te magad tennéd meg ezt.

– Mondjuk nem kellene nekem több bérgyilkosodat megölni, hogy ha fizetnél érte – Akhas hátradőlt a székébe, és összekulcsolta a kezeit a mellkasa előtt

Akhas tudta, hogy sheld elég ritka faj, habár még az ősidőkben, mielőtt kirajzott volna az emberiség a galaxisban több milliónyian voltak, és az ismert galaxis felét uralták.

– Ne feled, hogy te a terveink szempontjából még egy apró kis porszem se… – Akhas elővette az adatkristályt, és Shorgot elé tartotta, hogy az jól lássa.

– Egy apró kis porszem letud téged csendesíteni. Nos mi lesz a pénzemmel? – kérdezte Akhas.

– Megkapod – morogta Shorgot. Akhas meglepődött ezen, a sheldek ritkán adják be nem létező derekukat. – De előbb még lenne neked egy feladatom.

Akhas azon gondolkodott, hogy most azonnal kikapcsolja a kommunikátort, és a Napárnyék orrát a galaxis mag felé fordítva elindul, de valami visszatartotta.

– Mi lenne az? – kérdezte Akhas, közben eltette az adatkristályt.

– A Humán Domínium kifejlesztette egy új fegyver prototípusát – szólalt meg a sheld –, ez elég nagy veszélyt jelent a galaktikus egyensúlyra, és akadályozhatja terveimet. Megkapod a fizetséget a kristályáért, valamint ha megsemmisíted a fegyvert.

Akhas megvakarta a fejét. A Nogurás melóval nyolcvanezer egység került a bankszámlájára, ha minden igaz, akkor Shorgot kifizeti az adatkristályért a 100 000 egységet, és mellé még a fegyver elpusztításának összegét.

– És mi ez a fegyver?

Shorgot elmagyarázta Akhasnak, aki végighallgatta a történetet. Érdekesnek találta, hallott az ilyen fejlesztésekről pletykákat, de hogy az egyik tudós valami eredményt is elért ilyen téren, több mint vad elképzelés volt.

Akhast már régóta érdekelte egy potenciális munka ennyire, hát még ez… És ha Shorgot megint nem fizeti ki, akkor az adatkristályt tovább passzolhatja egy információkereskedelemmel foglalkozó haverjának.

– Vállalom.

Akhas nem úgy gondolkodott mint más lények. Azok a lények, miután felépítettek egy házat, összeraktak egy űrhajót, vagy egy robotot, utána hajlamosak voltak megpiheni, ezzel elpazarolva a további energiatartalékait. Akhas más volt. Maximálisan kihasználta a testében lappangó energiákat, és most belőlük egy következő vadászatra is jutott.

– Ez a fegyver a Shiwán található, kémjeim jelentése szerint.

– Ismerem a bolygót – morogta Akhas. A Shiwa volt a galaxis egyik bűnfészke. Akhas párszor megfordult már ott pályafutása során.

– Jó, akkor gondolom a Pengéseket is ismered – válaszolta Shorgot. Akhas bólintott. Jól emlékezett arra balhéra, csinált pár rossz dolgot, nagyon rossz dolgot akkoriban.

– Igen, ő náluk van a fegyver, gondolom. – Akhas nem szerette a mellébeszélést, és amit össze tudott rakni magától, azt mindig megmondta.

– Igen – mondta Shorgot. –, pusztítsd el a fegyvert, és megkapod a jutalmad.

Akhas elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt barátságos. Egy küldetés, és mintha soha nem is hallott volna a sheldekről és az ostoba tervükről.

Akhas bontotta a vonalat, felállt, majd elindult a hátsó helyiség felé. Éhes volt. Akhas már tudta, hogy mit fog vacsorázni. A múlt héten vásárolt finom és kövér, még élő cardosiai tarisznyarákot. Ez lesz aztán tökéletes megkoronázása ennek a napnak.