Külűr krónikái: A Prototipus

– Utálom ezt a bolygót – morogta Hawkins, majd a szájához emelte a kulacsát, és belekortyolt vízbe. Trent jelenleg tiszta szívéből visszavágyott Westra City pöcegödrébe. A dzsungel szinte semmit sem változott, mióta Hawkins utoljára itt járt. Ugyan azok a vöröses kérgű, lelógó lombú fák alkották, amelyeknek az ágainak a végén óriási, piros kelyhű virágok voltak. A levegőben még mindig a nedves, rothadó avar és a különféle növények illata keveredett. Az őserdő ugatásoktól, kerregésektől és csivitelésektől volt hangos.

Hawkins megállította a bejidjét, majd megveregette a lény nyakát. Látta, hogy a teremtmény szüntelenül az erdőt fürkészi halszerű szemeivel.

Hawkins megértette az állatot. Ő sem érezte jól magát.

Először is melege volt. Izzadt. A pólója már szinte mindent beszívott, amit eddig kiverejtékezett magából. Most a nadrágja vette át ezen hálás feladatot.

Hawkins hirtelen fújtatást hallott maga mögül. Hátrafordult, és meglátta egy másik bejiden ülő Ericát. A lány sötétbarna haja izzadtan tapadt a fejéhez. A férfi odanyújtotta a kulacsát Jadenek, az gondolkodás nélkül elfogadta.

– Utálom az erdőket – ismerte be Hawkins a lánynak. – Ilyenkor azt érzem, hogy valami nagy T-Rexnél is nagyobb dög les a fák közül, és csak arra vár, hogy megcsócsáljon.

– Spinosaurus? – kérdezte Neyy, aki épp ekkor érkezett oda a hátasával a társasághoz. A manot megveregette bejidje nyakát. – Az volt nagyobb a T-Rexnél.

Hawkins ránézett Neyyre, majd felsóhajtott.

– Figyelj, attól, hogy egy filmben az a kétlábon járó mutáns krokodil elharapta a Rexi torkát, attól még a Tyrannosaurus marad számomra a király.

– Nem mutáns, hanem dinoszaurusz. – Válaszolta Neyy.

Hawkins tudta, hogy a manotot egyszerűen megbabonázták az ősi földön élő dinoszauruszok. Miután Hawkins és Neyy kiléptek a seregtől, utána a fickó a barátját elvitte egy kalandparkba, ahol klónozott dinoszauruszok voltak.

– Két ósdi komputerek által rajzolt és mozgatott dög harapdálja egymást – szólt közbe Erica. – És ti meg azon vitatkoztok, hogy melyik az erősebb. Láttam én is a filmet, és tudom, hogy az egész csak egy forgatókönyv alapján van az egész. Tisztára olyanok vagytok mint a gyerekek.

Hawkins a lányra nézett, majd Neyyre, és elvigyorodott. Tudta, hogy a lány mi miatt volt ideges. Acero már egy negyed órája itt hagyta őket, hogy várjanak. Azt mondta, hogy bejelenti az érkezésüket. Hawkins más körülmények között örült volna a pihenőnek. A bejidek csontos háta feltörte a fenekét, a himbálódzó, nyugtalan mozgásuktól pedig tengeribeteg lett. De most nem. Lehet, hogy a fickó csapdába csalta őket.

Ekkor egy ág roppant, Hawkins pedig azonnal előrántotta a pisztolyát, de vissza is rakta, mikor látta, hogy egy fémes alak lépett ki a fák közül.

– Olajat cseréltél? – kérdezte Hawkins.

– Kijelentés: A szenzoraim élőlényeket érzékelnek, előttünk 10 méterre.

A szerencsevadász keze újra a fegyvere markolatára csúszott, de azon nyomban le is vette róla. Tudta, hogy ha aktiválja azt, akkor a fegyver elektromágneses lövedékgyorsítója 10 mérföldes körzetből minden rohadt mutáns cserebogarat odavonz.

Ilyen egy rohadt patthelyzetet. AT-nek könnyű, ő le tudja árnyékolni az energiaforrását, de nekünk.

Hawkins épp a tereptárgyakat vette szemügyre, hogy kitaláljon valami tervet, mikor a bozótból előrobogott Acero és még hat fickó famacskák hátán. Ezek az állatok kétszer nagyobbak voltak mint Hawkins bejidjei. Ezeknek a ragadozóknak négy izmos lábuk volt, hatalmas karmos tappancsaik. Ormótlan macskaszerű fejüket egy hatalmas hegyes fül díszítette. A szemei borostyánfényben izzottak. Az állkapcsukban egy hatalmas alkarnyi méretű agyarpár fehérlett. A bundájuk vörösesbarna színben játszott, mint a környező fák kérge.

A lovasaik sem voltak bizalomgerjesztőbbek. Három ember volt, egy kwizek és egy larn. Mindegyikük arcát sebhelyek ékesítették. Hol egy betört orr virított, hol egy arcra mért vágás emléke piroslott. A kezeikben ormótlan, primitív gépfegyvereket tartottak. A brigantik fekete kezeslábast hordtak, a törzsüket egy ugyanilyen színű testpáncél takarta.

Acero hátasa felhorkant, ahogy a férfi sarkantyúja belemélyedt az oldalába. A lény kelletlenül odacammogott Hawkinshoz.

– Remélem nem unatkoztál űrhajós – mondta Acero émelyítő jókedvvel a hangjában. – Elhúzódott egy kicsit a dolog. – A larn felé biccentett. – Chastar, a másik végrehajtó.

Ekkor előlovagolt a larn.

– Ő lenne Hawkins?

Trent végigmérte a zöldbőrű lényt. Chastar a férfi felé nézett, majd Ericára és Neyyre. Bár szemmel láthatólag meglepődött a manot látványától.

– Igen – mondta Acero.

– Érdekes – sziszegte a larn, majd elhallgatott. Olyan arckifejezést vágott, mint aki épp a saját szavait ízlelgeti.

Hawkins szintén meglepődött. Elég ritkán lehetett látni larnt mióta a világuk a Loroth VII felszínét lakhatatlanná tette egy gamma kitörés. A galaxis összes lénye egyenként lélegzett fel amikor a larnok civilizációja egyszerűen porrá hullt, és csak néhány túlélő maradt.

– Nálam van a memóriakártya, te csak vezess a főnöködhöz. – Trent belenyúlt a combzsebébe, és óvatosan előhúzta a memóriakártyát, majd feltartotta. A műanyag darabka megcsillant az alkonyi napfényben.

Chastar közelebb lovagolt Hawkinshoz és megnézte a memóriakártyát, de nem eresztette a famacska kantárját. A lény erre felmordult, de az oldalába mélyedő sarkantyú elhallgatta.

– Miért tenném, Hawkins? – kérdezte egykedvűen a kalóz, majd rásandított Acerora, és halkan felmordult. – Mi a biztosíték arra, hogy ez valódi? Hogy ez nem egy vírus, avagy egy jeladó. Vagy ne adja a Loroan hét holdja, egy bomba.

Trent erre nem tudott mit mondani. A larn minden olyan lehetőséget kivesézett, amely a főnöke elleni merénylethez vezetett volna.

– Ti vagytok a galaxis egyik legjobb haramiái. Kegyetlenségeteknek híre talán más galaxisokba is eljut. – szólalt meg Neyy mély és halk hangja. – Kinek lenne mersze átverni benneteket? Sőt megtisztel minket, hogy veletek üzletelhetünk.

A larn megvakarta az állát. Hawkins Neyy felé pillantott, majd vissza Chastarra, és megengedett magának egy bizalmas mosolyt.

– Ilyet általában az ármánykodó kis férgek mondanak. – Trent érezte, hogy a bal keze hirtelen ökölbe szorul. – De az ármánykodó férgeknek általában nincs annyi vér a pucájában, hogy öljenek is.

A larn intett a fejével, és elindult. Hawkinsék követték. Közben a két emberi harcos előre macskagolt – Trent nem talált rá más szót, mert a lovagolni az olyan oda nem illő szó volt. Lovagolni lovon szoktak, nem macskán. – A két kwizek és a másik fickó pedig Erica háta mögé húzódott. Közben AT felkapaszkodott Jade háta mögé.

Beléptek a fák közé, és egy keskeny ösvényre léptek, amelyen csak libasorba tudtak közlekedni. Az a hangzavar, amely az erdő többi részén uralkodott, itt átadta a helyét valami halk berregésnek. Hawkins ahogy figyelte a fák ágait, néha a lombok között egy lény kitinpáncéljának sárgás csillogását vette észre. Hallatszott a levelek suhogása, amely azt jelezte, hogy a fák koronájában nagy testű lények közlekednek.

– Utálom a bogarakat – suttogta Jade, majd ijedten a fák ágai között bujkáló hatalmas rovarok felé pillantott.

Egy idő múlva az ösvény felfelé kezdett el lejteni. Az út végén pedig Corsor magasodott. Az erőd elfogalta az egész hegyoldalt széltében, hatszög alakban egy fémből készült fal vette körül, aminek minden sarkán egy-egy ormótlan légvédelmi ágyú volt. Ekkor zúgás hallatszott Hawkinsék feje felett. Egy cet formájú űrhajó suhant el felettük, majd megállt Corsor felett, és lassan landolt. Trent látta a jármű hasán csillogó két sínágyút, és az orrba épített lézervetőt, és az oldalára festett sárkányszerű fenevadak képét.

A fák között pedig emberszerű alakok bujkáltak, akik fegyvert tartottak a kezükben.

Ez tényleg nem egy kalózbanda, hanem egy hadsereg.

Gondolta Hawkins, ahogy közeledtek a város kapuja felé. A súlyos acéllemez csikorogva félrehúzódott.

Amikor bementek az erődbe, Acero felrikított.

– Üdvözlet Corsorban!

A fal mögött egy kisebb város volt. Ellentétben Westra Cityvel, itt az alacsony, kockaformájú épületek katonás sorban álltak a széles utak mentén, amelyek tágas terekbe torkollottak, ahol hatalmas kibelezett cethalaként teherhajók feküdtek, máshol ketreceket állítottak fel, amelyekben famacskák heverésztek vagy járkáltak fel és alá. Az egyhangúságot csak néhányszor törte meg egy kantin vagy egy bordély díszes épülete. A város tiszta volt, sehol nem volt egy rothadó szeméthalom.

Csupán egy valami rontott az összképen. A kalózok.

Kalózok járőröztek, kalózok ittak és kockáztak a kocsmák előtt, kalózok estek neki lángvágóval a bevontatott űrhajóknak. Mindenhol ezek a fekete ruhás haramiák voltak, de volt köztük valami egység, valami összetartás. Hawkins látott köztük embereket, kwizekeket, rasinokat és számtalan más humanoid faj egyedeit.

Egy hosszú sétányon haladtak végig, amelynek a végén egy óriási, vörös homokkőből épült, kör alakú épület állt, aminek a közepéből egy obeliszkszerű torony nyújtózkodott a Shiwa szürke felhőkkel takart ege felé.

Az épület ajtaját két tömör oszlop határolta. Felé pedig a Pengések jelképét, egy handzsár pengéjére ráharapó koponyát ábrázoló domborművet véstek.

Chastar még visszanézett Hawkinsékra, majd leugrott a hátasának nyergéből, és odalépett az ajtóhoz, majd megnyomott egy gombot a bal oszlopon lévő kapcsolótáblán.

– Meghoztam Hawkinst. – csak ennyit mondott. Trent közben észrevette, hogy még három kwizek és egy másik lény lépett oda hozzájuk. A fejét mintha fekete gránitból faragta volna ki valami örült művész. Hawkins nem törődött a kalózokkal, leugrott a bejidjéről, majd elindult volna az épület felé, amikor a sziklafejű idegen egyszerűen elállta előtte az utat. A lény kitartotta barna bundával borított mancsát, amit hatalmas sarló alakú karmok díszítettek, majd Hawkins felé röfögött valamit.

Trent hátrasandított a társai felé, majd pislogott egyet. Erica Jade karjai visszahullottak a lány oldalára, míg Neyy felsóhajtott.

– Mit akar ez izé? – kérdezte Hawkins Acerotól, aki még mindig a famacskáján ült.

– A chowish a fegyvered akarja – Hawkins közben az idegenre nézett.

Trent megfogta a fegyverét, majd a lény markába nyomta, aki gúnyosan felröffent.

Hawkins intett a társai felé, hogy jöjjenek, de ekkor Chastar hátrasandított.

– Őket nem – sziszegte.

Hawkins már épp vissza akart volna szólni a larnak, de ekkor észrevette, hogy a lény a vállához emelte gépfegyverét.

– Neyy, ha egy órán belül nem jönnék ki, akkor tudod a dolgod.

A manot bólintott. Hawkins megnyugodott és kifújta a levegőt, majd követte Chastart, aki időközben leengedte a fegyverét, és átlépte ő is a küszöböt. Hawkinsnak elállt a lélegzete, ahogy feltárult előtte az épület belseje. A férfi előtt egy hatalmas üreg tátongott, falai simák voltak, látszott, hogy lézerrel vágták ki őket. Lent apró bogaraként alakok nyüzsögtek három nagy cápaformájú űrhajó körül. A hangár felett egy függőhíd ívelt át, amely egy gömb alakú felvonóhoz vezetett.

Vegai korvettek. Azonosította Hawkins. Ezek tényleg minden szart összeszedtek ami megmaradt a háborúból.

A körülöttük hatalmas fémdobozok voltak gúlákban rendezve. A terem végében pedig egy akkora nyílást vágtak, amin a Renegát simán átrepülhetett volna.

Hawkins gyanította, hogy Corsor alatt egy csomó ilyen hangár lehet, tele hajókkal és persze a rabolt szajréval. Chastar rálépett a függőhídra, Hawkins követte. A férfit a három emeletnyi szabadeséstől csupán egy vékony fémkorlát választotta el.

– Sok egységbe kerülhetett ezt összehozni – mondta Trent, ahogy lenézett, egy pillanatra megszédült.

– Van honnan szereznünk, ne aggódj – sziszegte a larn. Odaértek a lifthez. Chastar megnyomott egy gombot a lift oldalán, mire az félrecsúszott. Hawkins és a larn beszálltak.

A lift lassan és ráérősen vitte le őket.

Amikor kiszálltak, Hawkins fel nézett a hangár mennyezetére, és újra megszédült. Ezek a méretek. A levegőben kenőolaj és a hegesztőkből származó ózon szaga terjengett. Az egyik kwizek valami gorombaságot ordított a társának. A háttérzajt a hegesztők zúgása és a fém sikolya adta és a hangárban járkáló humanoid robotok nyikorgása adta.

Trent nem sokáig nézelődhetett, követnie kellett Chastart. Szűk és fémes folyosókon és hasonló hangárokon keresztül sétáltak, lépcsőkön mentek le.

Mint a felszínen ez a hely is tele volt hegesztő vagy a hajókat szerelő kalózokkal. Hamarosan egy másik tágas csarnokba érkeztek, amit három a menyezetten lévő sárga lámpa világított meg, annak közepén egy fehér, félgömbalakú épület volt. Az ajtaja magától kitárult, a larn pedig intett a fejével.

Hawkins egy dolgozó szobába lépett, amelynek berendezését egy fekete íróasztal, egy minibár, és egy egyszemélyes priccs alkotta. Az íróasztal mögött pedig egy magas támlájú irodai szék volt, amely háttal volt fordítva Hawkinsnak. A falon egy óriási képernyő volt, amin Corsor erőd és a földalatti bázis különböző részeinek képei váltakoztak.

Trent körülnézett, és egyetlen egy kijáratot sem talált.

Bejutottam a szörnyeteg gyomrába. A férfi keze akaratlanul is az üres fegyvertáskájához nyúlt, majd felsóhajtott. Persze Erica Jade és Neyy amint megkapják az üzenetét az ő titkos hullámhosszukon, hogy jöjjenek érte. Valamint Russel és Werd, meg persze még páran az erdőben rejtőzködtek, egy álcázott ágyúnaszád fedélzetén.

Hawkins nem tehetett mást mint hogy elővette a legmegnyerőbb arcát.

A szék lassan Hawkins felé fordult, Benne pedig egy alacsony köpcös emberke volt. 50-60 évesnek tűnt. Az arca petyhüdt volt a kortól, de kék szemeiben valami számító és rókaszerű fény csillogott. Kopasz fejét ősz, pihés haj keretezte. A fickón fekete katonai gyakorló volt. Az arcát merőlegesen pedig egy sebhely szelte ketté.

A férfi elmosolyodott, kilátszottak sárguló fogai.

– Van sejtésed ki vagyok, ugye?

Hawkins nem ilyenek képzelte Prabigatot. Igaz, amire számított egy két méter magas, lángoló szemű, emberbőrbe bújt szörnyeteg volt. Nem egy mosolygós nagypapa.

Az íróasztalon keresztbe fektetve egy vaskos vadászpuska volt. A jobb sarkán meg egy szőke középkorú asszonyt és egy 16 éves forma lányt ábrázoló kép.

– Thadeus Prabigat – mondta ki a nevet Hawkins, a kalózok vezére bólintott erre.

– Nekem is van sejtésem ám, hogy ki vagy. – A férfi felállt, majd lassan elsétált az asztaltól, de előtte még végigsimította a gépfegyvert. – Sokszor találkoztam a fajtáddal, és bizony engem nem fogsz átverni – mondta nyugodtan, de Hawkins úgy érezte, mintha a fickó ordított volna. – A Lance Morrow név ismerős?

Hawkins nyelt egyet.

Honnan ismeri ez Morrowot?

Úgy érezte, hogy a terve elkezd repedezni, egy kalapácsütés és darabokra esik.

– Régi bajtársam volt még a tengerészgyalogságnál. – Hawkinsnak jobb volt, hogy inkább az igazat mondta. – Ő küldött ide.

Prabigat az asztala mellé lépett, majd a kezébe vette a puskát, és becélozta vele Hawkinst.

– Vagy hallgasd meg az én verzióm, fiam. Szerintem te egy Dominíumi kurvapecér vagy, aki az évek alatt beásta magát a Külűrbe. Híreket szolgáltat a rohadék vezérkarotoknak, és Morrow megbízott, hogy vidd el neki a lányt. – A férfi megnyomta a puska markolatán lévő gombot, zúgó hang hallatszott, ahogy aktiválódott a fegyver mágneses gyorsítója. – Szóval biztos, hogy nem egyedül jöttél, és talán egy egész hadosztálynyi tengerészgyalogos rejtőzik az erdőben. Áruld el mennyien vagytok és milyen játékszereket hoztok… – Hawkins semmit nem értett. Milyen lányról beszélt Prabigat, és mi köze lehetett Morrowhoz? – Ha elárulod, akkor te és a társaid élve elmehettek, felőlem akár a Földig is futhattok. De ha nem, akkor sajna eljátszadozok veled és a barátaiddal.

Hawkins végre megszólalt.

– Milyen lány?

A Shiwa napjának felhők által fehér folttá torzult arca, lassan a horizont mögé bukott, vörösbe fordult, és az ég alját is hasonló színűre festette.

Ezzel együtt feltámadt a szél, és valahol villám dörrent. A levegő megtelt az eső illatával. Neyy látta, hogy Erica Jade erre összerezzent.

– Vihar lesz – mondta Neyy, majd megvakarta a remegő bejidje nyakát, amely szemmel láthatólag megijedt a villámlástól.

– Elég nagy – mondta Acero, majd a manot felé nézett. Az arcán a szívélyesnek szánt mosoly egy veszélyes ragadozó dühös vicsorgásává változott. – Lefegyverezni őket!

A mellékutcácskákból még húsz kalóz lépett ki, fegyvereiket maguk előtt tartva, és körbe állták a kis csapatot. Erica már nyúlt volna a fegyvere felé, de azonnal le is mondott erről a lépéséről.

AT pedig leugrott a hátasáról, és elindult volna Acero felé.

– Kijelentés: Felszólítom, hogy hagyja abba az agresszív fellépést ezek ellen az egységek ellen.

Acero tisztelgésképpen bólintott, majd megszólalt.

– Na ide figyelj Bádogpofa. Én meg felszólítalak, hogy ne fenyegess és ne is próbálkozz semmivel, mert különben – előkapta a fegyverét, majd Ericára fogta. – Mert különben a hölgy búcsút vehet a pofikájától.

A gép megállt. Neyy ezt a pillanatot használta ki. Elrugaszkodott a bejidje hátáról, majd felugrott a levegőbe. Három harcos a vállához emelte a fegyverét, majd lőtt, de a manot megpördült a levegőben, majd a kalózok háta mögött landolt.

Azok már fordultak volna, de ekkor Neyy négykézláb ereszkedett, és berohant az egyik mellékutcácskába, majd a karmai segítségével felugrott a falra, majd felrohant az egyik barakk tetejére, és végigszaladt rajta, nem törődve a körülötte záporozó lövésekkel. Aztán átlendült a mellékutca másik oldalán lévő épületre.

Térdre érkezett, de amikor újra felugattak a gépfegyverek, inkább hassal a földre feküdt.

– Érzem a szagod, manot! – hallotta Acero varjúkárogáshoz hasonlító hangját. – Nem tudsz hova bújni! Szőnyeget csinálok a bundádból!

Acero fel alá járkált a téren, majd megrázta a fejét, és csak ennyit mondott.

– Elviszem a te kis barátnődet, meg a bádogpofát! – Majd megfogta Ericát a karjánál fogva és egy rántással lehúzta a lányt a bejidje nyergéből. Erica halkan felsikkantott. Neyy látta, hogy a lány bal szeméből kibuggyan egy könnycsepp.

Ekkor újra megdörrent az ég, és zúzogni kezdett az eső. Az esőcseppek kopogása lassan betöltötte a sötétedő várost. De Neyy ragadozó érzékeinek hála tisztán látta, ahogy Ericát és AT-ét lassan elvezetik a kalózok.

Miután elmentek, Neyy beleszagolt a levegőbe, majd a csapat után rohant.

Hawkins remélem, hogy van valami terved erre. 

 Egy kék villanás volt, ahogy a Napárnyék visszatért normál sebességre. A tolóhajtóművei fellángoltak, ahogy a hajó elindult a Shiwa felé.

Akhas csak egy pillantást vesztegetett a bolygóra. A bolygó felszínét világoskék óceánok, sötétzöld dzsungellel borított kontinensek és a sarkoknál barnás sivatagok díszítették. A légkör felső hatalmas, szürke viharfelhők tornyosultak, amelyek a bolygó keleti kontinense felé kúsztak.

A fejvadász utasította a hajó robotpilótáját, hogy irányítsa a hajót Anston City felé. Ez a város a Kollarek hegység nyugati oldalán terült el. Ez volt annak a területnek a legnagyobb városa, a környéken élő gyümölcstermesztő családok ide vitték be az árut, hogy elcseréljék valami hasznosabb dologra. Egy utolsó párás, ocsmány hely volt, ahol semmi érdemleges nem történt.

Kivéve persze azt, hogy a városka adót fizetett Corsornak, és a kalózok erődje csupán négy mérföldnyire terült el. Akhasnak volt egy régi ismerőse a városban, aki jól ismerte a híreket, minden pletykát a bolygón.

A robotpilóta enyhén balra döntötte a hajót, majd a Shiwa felé fordította a hajó orrát. Akhas felállt, majd hátrament középső részébe.

Közben visszaemlékezett, amikor először és eddig utoljára járt a Shiwán. Megbízást kapott a Reseh VII-en élő bányászoktól, hogy végezzen az őket kizsigerelő bányatársaság egyik fejesével. Akhas kinyomozta, hogy a férfi a Shiwán fog vadászni. A larn elindult a Shiwára. Nem kérte előre a pénzt, de természetesen, ha nem adták volna oda neki az akció után, akkor kegyetlenül behajtotta volna rajtuk. A larn emlékezett Westra City szűk labirintusszerű utcáira, amikben hatalmas hegyekben állt a rothadó szemét, amelynek bűze keveredett a különböző fajú hajléktalanok kipárolgásával...

A munkához előkészülve kiderítette, hogy a férfi hol fog vadászni és mire. Akhas jelentkezett vezetőnek, majd megkente a vadászatot szervező iroda egyik alkalmazottját, hogy az aligazgató mellé ossza be. Akhasnak innentől könnyű volt a dolga: csak odasétált a férfi hátasához, és a nyereg táskába rejtett egy elektromágneses rezonátort, amely alig észlelhető hullámukat küldött a környezetébe. Akhasnak csak annyi dolga volt, hogy elkísérje a vadászatra, majd odébb állni, amikor a környék összes berregője a férfire támadt. Akhas szenvtelenül nézte végig, ahogy a hatalmas kék-sárga, cserebogár szerű csúszómászók rávetik magukat a férfire és hatalmas gyíkszerű hátasára, és gyerekkarnyi méretű rágóikkal egyszerűen darabokra tépik őket.

Akhas csak annyit csinált, hogy felvette az egészet, majd mikor visszatért a Resehre, megmutatta a felvételt. A bányászok vezetői elszörnyedve nézték végig a jelenetet, de azért kifizették Akhast. A fejvadász maga mögött hagyta a bolygót. Két hét múlva hallotta egy Beatuli kocsmában, hogy a Resehi telepet megtámadta egy skrudd hadúr hadserege, és minden nőt, férfit és gyereket lemészárolt.

Akhas természetesen tudta, hogy ez nem volt véletlen…

Akhas odalépett jobb falon lévő fegyverszekrényhez, és megnyomta a nyitógombját. Akhas felmérte az erőviszonyokat. A Shiwai Pengések, ahogy Shorgotól megtudta egy kisebbfajta kalózhadsereg volt. Az erőd tele lesz harcosokkal.

Persze egyikük tudása sem vetekedhet fel egy larn harcoséval, de azért még a legjobbakat is legyőzheti a túlerő…

A szekrény ajtaja félresiklott, mögötte fegyverek voltak, amelyeket úgy rendeztek el, mint egy múzeumi vitrinben a kiállítási tárgyakat.

Akhas leemelte a falról az Özvegycsinálót, majd a fegyvertáskájába helyezte. Magához vett egy SK–19-es Taipan gépfegyvert. A fegyvernek hosszú csöve volt, kézre álló markolata. Mesterséges polimerből készült, így nagyon könnyű fegyver volt. Akhas a bal térdzsebébe rakott négy tárat, majd az övébe tűzött három gránátot és egy kést. Majd miután ezekkel végzett, felvett egy fekete, közepes méretű kevlárlapokból összerakott páncélmellényt. Akhas egy igazi mesterműnek tartotta ezt a páncélt. Még egy régi munkáért kapta jutalmul.

A hajó belseje hirtelen megrázkódott, majd újra...

Valószínűleg a felső légköri légörvények dobálják a hajót. Akhas előrement a pilótafülkébe. A Napárnyék megfigyelő ernyőjén látszott, ahogy a hajó lassan kibukkan a felhőréteg fehérségéből, és feltárult az alattuk elterülő sötétzöld esőerdő, és a háttérben magasodó vöröses barna hegység. Ahogy a Napárnyék közeledett a megadott koordinátákhoz, Akhas már ki tudta venni Carson City-t. A városka csak egy tucatnyi vörösesbarna épületből állt, amelyek köralakban helyezkedtek el. A város központjában egy hatalmas kupolás tetejű épület volt. Hamarosan feltűntek a leszállóhelyek vasbetonkráterei, amelyek körülvették a várost. Akhas látta, hogy bennük hatalmas, ovális alakú szállítóhajók pihentek.

Akhas bekapcsolta a hajó transzpondersugárzóját. Válaszképpen felbúgott a komm. A larn fogadta a hívást. A pilótafülkét egy emberi nő bársonyos hangja töltötte be.

– Stromid VR–170-es könnyűcirkáló. – Akhas mintha mohóságot fedezett volna fel a nő hangjában. – Közölje szándékait…

Akhas elvigyorodott.

Ritkán láthatnak erre felé a Napárnyékhoz hasonló hajót. Valószínűleg azt hiszik, hogy valami gazdag világbeli turista. Akhas megvakarta az állát, a bal mutatóujjával. Ez még talán kapóra is jöhet.

Akhas mióta benne volt a fejvadász szakmába, és tudta, hogy az ilyen helyeken toleránsabbak az olyan lényekkel akiken meglátszott, hogy a fizetőkártyájukon nem kevés összeg van.

– Akhas vagyok – mondta a larn a nevét. Nem ismerték. A szakmájában a híres fejvadász, egyenlő volt a hullával. Plusz ez a Külűr elég zűrös része volt. Nem tartozott sem a Domíniumhoz, sem a Szövetséghez, de még a cégeknek sem volt itt semmilyen képviseletük. Így egyszerűen lehetetlen lett volna lenyomozni a fejvadászt.

– Vadászni jöttem.

Kis szünet következett. Valószínűleg a nő épp most beszélt a feletteseivel.

– Meddig marad? – kérdezte a nő.

– Ameddig el nem ejtettem a zsákmányom. – Akhas elmosolyodott. – Ez eltarthat egy kis ideig. Pénzem van, úgy hogy nem lesz gond az itt tartozkódás alatt.

– Az LP–9-es leszállóhely az öné. Átküldöm a koordinátákat. - Egy pittyegés jelezte, ahogy a szükséges adatok megérkeztek a Napárnyék fedélzeti komputerébe. Akhas megnyomta a holografikus interfész középső részét. A holovetítőből egy sugár csapódott ki, amely Akhas előtt felvette a város háromdimenziós sematikus képét. A leszállóhely az űrkikötő északi részén helyezkedett el.

Akhas kikapcsolta a robotpilótát, és átvette a hajó irányítását. Élesen balra fordult, majd észak felé kezdett el tartani, aztán bekapcsolta a fékezőrakétákat. Majd lassan letette a Napárnyékot a leszállóhely vasbeton kráterébe, az űrhajó hasából lassan elő tűntek a leszállótalpak.

Akhas felállt, majd megropogtatta a combjait. Nem szeretett sokáig ülni. Ha épp egy ugrópontnál várakozott, akkor mindig test gyakorlott.

A valódi harcos mindig mozgásban marad. Szólt az ősi larn tanítás. Soha nem áll a halál elé. Kicselezi, fut előle, és ha ez megtörtént akkor végez vele.

Akhas elkomorult erre. Nem szeretett a szülővilágára emlékezni, bár csak történeteket hallott róla. Akhas először a fegyverszekrényéhez ment, majd ki vett egy fekete sisakot, amely szabadon hagyta a szemének a környékét, és az orrát, és persze a bal csuklójára csatolta a tűvetőt, majd az övébe tűzött egy tucatnyi mérgezett nyilat, amiknek a hegyét a Crolisi viperapók mérgével kenték be. A legtöbb faj egyedével pillanatok alatt végez.

Majd lesétált a Napárnyék leeresztett rámpáján. Az eget már most szürke felhőréteg takarta, amely megszórta a Shiwa napjának a fényét. A földbe süllyesztett leszállóhely falai Akhas felé magasodtak. A kenő olaj szúrós szaga a bejid trágya édeskés bűzével, és valami egzotikus gyümölcs kesernyés illatával vegyült. A távolból egy bejid vékony füttye hallatszott, amire válaszul egy másik hallatszott.

Akhas lassan felsétált a leszállóhely kijárata felé vezető rámpán, és kilépett a széles sugárútra, amely Carson City épületei közé vezettet.

A házak piros téglából épültek. Soknak az ajtaja felett egy díszes bolt ív volt, előttük pedig pár gyümölcsfa, amelyeknek ágain sárgás piros, dinnyeszerű gyümölcsök lógtak.

A széles utcán kevesen voltak. Akhasal szemben egy bejidek által vontatott kordé araszolt. Az állatok ide-oda forgatták harcsaszerű fejüket, hatalmas halszemeikben értetlenség tükröződött. A primitív, szürkés műanyag jármű bakján egy piros kockás inget viselő, köpcös ember hím ült, akinek a fején egy széles karimájú kalap díszelgett. Mellette egy fiatal humán nő üldögélt, és Akhast méregette.

A larn nem állta a tekintettét.

Egyszerűen továbbment. Hamarosan besétált egy mellékutcába, aminek két oldalára gyümölcsfákat ültettek. Az ágaikról hórihorgas humanoid robotok szüretelték a terméseket karomszerű végtagjaikkal. A távolról a gépeket egy öreg, szürke bőrű kwizek figyelte.

Akhas folytatta az útját. A célja az utcácska végében lévő aprócska épület volt. Nem volt rajta semmi cégér. Csupán egy aprócska, vörös agyagtéglából épült, kupolás tetejű ház volt, ami előtt embernyi gombák nőttek.

Akhas jól tudta, hogy ki lakik itt.

Megállt a házba vezető egyszerű vasajtó előtt, majd bekopogott. A kongásra válaszul kinyílt az ajtó. Mögötte egy fiatal, alig 16 éves rövid fekete hajú lány álldogált. Kék szemeiben valami szokatlan intelligencia csillogott.

Nem is tudtam, hogy Saud ennyire szentimentális lett az évek során.

A lány végigmérte Akhast. A larn észrevette, hogy a gyermek az övében hordott vegai gázvető felé nyúl. Ez a tömzsi fegyver lövedék helyett egy gázpászmát bocsátott ki, amely elkábította vagy megölte a célpontot.

– Akhas? – kérdezte.

A larn bólintott, mire a lány hátat fordított a fejvadásznak, és elindult a ház belseje felé. Akhas követte. Átsétáltak egy árnyas előtéren, majd beléptek egy kör alaprajzú szobába, aminek az egyetlen berendezése egy négyzet alakú faasztal volt, és egy magas támlájú szék. Akhas egyből felismerte Saudot.

A lény egy tarkániai volt. Nyeszlett testét kígyó szerű, zöld bőr borította. Sáskaszerű fejéből egy antenna nyúlt ki, pont úgy mint egy Siriusi Kardakkan szarva. A tarkániaiak maguknak való nép voltak. A rendszerűk az Ismert Űr szélén volt. Ezek a lények egy nagy kollektív tudatban élték le az életüket, ahol mindenki tudott mindenről, amit a másik gondolt. Ebben a társadalomban nem voltak titkok, nem voltak hazugságok. Persze voltak olyanok, akik vágytak erre a két luxusra, és kiváltak a közös tudatból. Ezeknek az egyedeknek rituális körülmények között levágták az antennájukat, megfosztva ezzel őket minden telepatikus képességüktől. Voltak kevesen, akik viszont elszöktek a procedúra előtt.

Ilyen volt Saud. A Tarkániai Kollektíva Akhast bérelte fel, hogy keresse meg és végül vigye vissza a bolygóra. Akhasnak sikerült sarokba szorítania egy városbolygón, de Akhas úgy döntött, hogy nem viszi vissza a bolygóra. Hallott egyet-mást a tarkániai telepátiáról, és tudta, hogy képesek bármilyen, és bármennyi tudatra rákapcsolódni, és kinyerni a megfelelő információt.

Akhas azért cserébe engedte szabadon, hogy talán egyszer még ezzel a képességével a lény segíteni fog neki. Talán pont most.

Akhas felmérte a termet. Látta, hogy a kupolás mennyezeten egy gázfecskendező volt. A larn a levegőben ezzel együtt kókuszéhoz hasonló illatot érzett. Dochagáz, egy nagyon erős kábítószer. Általában a telepatikus sokk tüneteinek elnyomására használják. És nagyon hosszú ideig tart rászokni. Egy nagyobb dózis megölheti azt, aki még soha nem nyúlt ehhez az anyaghoz.

– Éreztem a jelenléted larn – suttogta az idegen. A hangja érdes volt. – Különleges elme a tiéd. A mintázata egy prédára leső ragadozóé. Érdekes. Vadászni jöttél erre a bolygóra. Csak a prédád titokzatos, fegyverként utalsz rá… de valami furcsán mintázott elme. A tiéd szépen mintázott, fegyelmezett. Szeretem a szépen mintázott elméket. Legszívesebben aprócska üvegekbe gyűjteném őket, és felraknám őket egy polcra.

Akhas hátrasandított a válla felett. Látta, hogy a lány a terem ajtaja mellett álldogált. Bal keze továbbra is a gázvető markolatán pihent.

A larn visszanézett a tarkániaira.

– Kérlek Alana. Akhas rendezett elme. A mintázatában pedig nem található olyan vonal, ami arra utalna, hogy megölne engem. – Saud tekintette visszatért Akhasra. – Bár neki köszönhető, hogy ezen a bolygón kell élnem. A tudatom mintázata pedig a káosz felé tart. Annyi mintázat, annyi lehetőség.

Akhas látta, hogy a lény összetett szemei homályosan csillogtak. A feje pedig fehér foltos volt a rákristályosodott dochagáztól.

Függő lett.

– Három évvel ezelőtt nem vittelek vissza a bolygódra. Tettem neked egy szívességet. De kérem vissza.

A tarkániai intett vézna bal karjával az Alana nevű lány felé, aki egy bizalmatlan pillantást vetett Akhasra, majd kisétált a teremből.

A larn nem hallotta a lány távolodó lépteit. Valószínűleg az ajtónál strázsált.

– Alanát pár éve találtam Westra City-ben. Okos lány, fajtájának egyik büszkesége is lehetne, hogy ha nem ilyen körülmények közé kerül. Befogadtam, enni adtam neki és tanítom.

Akhas zordul bólintott.

– Ő az egyedüli örömöm ebben az elszigetelt életben. Hiányzik a nagy egység. Nem térhettek haza. Torz vagyok a szemükbe és beteg. Szerintem nem elégednének meg a chi'umom eltávolításával. – Az idegen rábökött a fején lévő antennára. – Véget vetnének a létezésemnek. Amit egykor nem is bántam volna…

Akhas zordul bólintott.

– Akkor hozzá kezdesz? – kérdezte a larn.

A lény biccentett sáskaszerű fejével.

– Add a kezed, larn.

Akhas tudta, hogy a tarkániaiaktól távol áll minden fizikai erőszak. Túlzottan is csoportban gondolkodtak. A larn Saud felé nyújtotta bal kezét, mire a lény csontos ujjai rákulcsolódtak. A fejvadász belenézett Saud hatalmas, összetett szemeibe.

A következő pillanatban úgy érezte, hogy gyenge, vézna, könnyen elpusztítható. A tudatában egymást kergetik az irracionális képzetek és gondolatok. Egy pillanatra megértette a lény valóját. Majd az elmúlt.

– Igen, te most a hatszögre gondolsz. A hatszögre a hegyek lábánál. – Akhas tudatába mintha behatolt volna egy kitines testű lény. A larn gerincén mint ha egy nagy adag hideg vizel öntötték volna nyakon. – Igen, a hatszög Corso erőd. Sok a hanyagul barázdált elme. Hemzseg az egész tőlük.

A lény által érzett undor, mint egy ocsmány pók mászott át Akhas gyomrán.

– De érzem. Sőt látom. Amit keresel az a hatszög közepén van. Látom azt az elmét. Nem kettőt. Az első rendezett, fénylik, mint a gyémánt, de a magja sötét. Míg a másik…

Ekkor a tarkániai elhallgatott.

– Olyan mint egy gyémánt! – sikított fel fejhangon. – A mélyébe a legősibb poklot zárták, mely idősebb a csillagoknál is! Harag, lángok, düh!

Akhas érezte, hogy a vékony, rovarcsápokra emlékeztető ujjak össze akarnak szorulni a tenyerén. A larn kirántotta a kezét. Az ajtó hirtelen kinyílt, és Alana viharzott be rajta. A lány kezében megvillant a gázvető, egyenesen Akhas fejére. A larn előkapta a pisztolyát, majd becélozta a fiatal nő fejét.

Nem akart gyereket ölni, de ha a lány meghúza a ravaszt, akkor nem fog habozni.

– Alana! – kiáltotta Saud. A lány a tarkániaira pillantott, majd Akhasra, és elrakta a fegyverét. A lény homlokán lévő csáp remegett, miközben az Akhasra mutatott. – Belenéztem annak a valaminek a lényegébe. Láttam azon dolgokat amiket tud. A dzsungelből való, ahonnan az emberi faj kitört a csillagok felé. Az emberek végső nagy műve! – Saud hangja egyre vékonyabb lett. A larnnak fülelnie kellett, hogy kivegye a tarkániainak a szavait. – Meg kell semmisítened.

Akhas megvonta a vállát. Már tudta, hogy hol van a célpontja. A megsemmisítés menni fog, erről szólt a megbízása.

– Köszönöm, most már kvittek vagyunk.

Akhas visszatette a pisztolyát a fegyvertáskájába, majd sarkon fordult.

– Még valami…- Akhas megtorpant, majd a válla fölött a lényre nézett. – Mások is épp arra fele tartanak. Vigyázz a vezetőjükkel. Az elméje barázdált, de ugyanakkor van valami a mélyén. Valamit rejt, amelyet fegyverként használ.

Akhas nem adott sokat a jósok és kuruzslók szavára, de Saud korántsem volt kurozsló.

– Majd figyelek…

Újabb akadály. Más vadászatain is voltak riválisai, de általában mindig ők húzták a rövidebbet. De nem baj.

Akhas két részre osztotta az univerzumban élő végtelen számú létformát: vadász és zsákmány. A zsákmány élte a szokásos kisstílű életét, az akolban. Néha megpróbált kitörni, de vagy sírva rohant vissza, vagy belepusztult. A vadászok magányosan vagy kisebb csoportban jártak, amit akartak megszereztek. Mindenkin keresztül gázoltak, nem mások szabályaik szerint éltek, hanem ők teremtették őket.

Akhas is ilyen volt…

– Alana, kérlek. Még dochagázt, de most nagyobb adagot…

Hallotta a fejvadász Saud szavait, majd kiment a szobából

Nem bírta elfelejteni amit mondott.

Shorgot ha nem tudnám, hogy félsz tőlem, arra gondolnék, hogy meg akarsz ölni.

A holoprojektor felett a semmiből hirtelen két harcos tűnt fel. Erica Jade felnézett az italából, ahogy a többiek is. A lány nem kedvelte az ilyen játékokat, sőt jelenleg sikítani tudott volna. Nem bírt egy helyben ülni, hogy ha arról volt szó, hogy csak egy hajszálon múlik a szabadsága, amit nagy nehezen vívott meg.

A lány inkább a harcoló feleket kezdte el figyelni. Bár nem értett az ősi földi fegyverekhez, de azt felmérhette az erőviszonyokat, és látta, hogy Hawkins harcosának bizony nem sok esélye lett volna… ha egy másik fickó irányította volna. De Erica látott pár trükköt Trent Hawkinstól, hogy tudja, hogy a férfinál olyan dolgok mint az ellenfél mérete és fegyverzete, csak másodlagos tényező.

Hawkins harcosa előreugrott és döfött a lándzsájával, de a másik nagyobb darab gladiátor a méretét és páncélját meghazudtoló gyorsasággal balra ugrott a vashegy előtt, majd Hawkins bal oldalára került és megpróbálta oldalba kapni egy függőleges vágással. De a Trent hologram harcosa szembe fordult a kampós kezűvel, keresztben a feje felé emelte a lándzsáját és blokkolta a fegyvere nyelével Acero kampójának vágását, majd félretolta, és a jobb könyökével bevitt egy ütést a másik hologramnak, aki ennek hatására hátratántorodott, de még kinyújtotta a bal lábát és mellbe rúgta Hawkins avatárját, aki szintén földre esett.

Az Acero irányította harcos megindult a levegőben heverő ellenfele felé, hogy megadja a kegyelemdöfést. Erica hallotta, ahogy az eddig a harcot lélegzetvisszafojtva figyelő közönség felsóhajt.

– Vért várnak egy nyilvánvalóan mesterséges összecsapástól – morogta Neyy. Erica Jade jól tudta, hogy innentől mi jön, ha az Acero által irányított harcos pengéje betalál, Hawkins elveszti a játszmát, és ők fújhatnak mindent.

Acero avatárja a földön fekvő ellenfele felé rohant, magasra emelte a kampóját, majd lecsapni készült, de ekkor Hawkins a feje felé tartotta vízszintesen a lándzsát, így megakasztva a csapást, majd a bal lábával egy vízszintes rúgást indított meg, ami miatt a másik hologram oldalra dőlt. A Hawkins által irányított harcos azonnal felpattant, majd döfésre emelte a lándzsáját, de amint a fegyver lesújtott volna, de Acero villámgyorsan keresztbe rakta a kardját és a kampóját maga előtt, ezzel egyfajta ollóba fogva Hawkins fegyverének nyelét, majd jobbra rántotta, ezzel kibillentve a gladiátort az egyensúlyából. Trent függőleges helyzetbe fordította a fegyverét, majd hátralépett. Acero ekkor már újra állt, és a következő pillanatban eltáncolt a támadás elől, majd jobb oldalról támadott, de Hawkins szembefordult vele, maga elé tartva a dárdáját.

– Eddig jól halad a barátotok – morogta Batui.

Russel és Erica egyszerre nézett a denevérszerű idegenre. A krilil hangjában nem elismerés, hanem a cinizmus bujkált.

– Hawkins képzett katona – mondta Neyy. – Tud pár trükköt mutatni a haverodnak.

Acero avatárja megpróbált Hawkins gladiátora mögé kerülni, de az a lándzsája tompább végével mellbe vágta az ellenfelét, majd megfordította a lándzsát, és a hegyével a másik harcos torka felé döfött, aki a kardjával félreütötte a felé száguldó lándzsahegyet.

– Lehet, hogy a Hawkinsz jó harcosz, de viszont Aceroé ez a hely. – A lény rásandított Neyyre. – Aceronak szokása, hogy meghekkeli a programokat.

– Várjunk csak. Ezek az eredeti cellware-ek nincsenek védve a törés ellen? – szólalt meg Russel.

– Ne becsül alá Acerot. Lehet, hogy kívülről egy nagy rohadék trágyalapátolónak tűnik, de belül olyan mint a krokodilkalmár: szunyi, odacsalja a zsákmányát, ész amikor az közel ér, akkor lecsap. Volt idő, amikor együtt dolgoztam vele.

Erica Jade újra a harc felé fordult. Hawkins megakasztotta a lándzsája nyelével Acero kardjának hasra indított vágását, majd teljes erejéből lefejelte ellenfelét. Acero avatárja megtántorodott, de szinte pillanatok alatt visszanyerte egyensúlyát. A feje felé emelte mindkét fegyverét, majd nekirontott Hawkinsnak, aki keresztbe rakta a mellkasa előtt a lándzsáját.

Acero lecsapott, de Hawkins megakasztotta a kampó és a kard vágását a fegyverének a nyelével. De Acero pengéi kettévágták Hawkins lándzsáját. Erica Jade be akarta csukni a szemét de nem ment. Acero avatárja mély hangon felnevetett, majd előrelépett, vágásra emelte a karját. Jade már látta lelki szemeivel, ahogy Kolge-marnak szolgálja fel azt az undorító, zöld kását, amivel a vr’ak táplálkoznak.

Hawkins nem adta magát könnyen. Egy vakmerő hátraszaltóval elugrott Acero kardjának útjából. Hirtelen megjelent a kezébe egy kard.

Hawkins előrerohant vele, és egy köríves csapást indított meg Acero hasa felé. Ellenfele avatárja a kampójával blokkolta vágást.

Jade mély levegőt vett, amikor Trent hátraugrott.

– Már meg isz hekkelte. A játék a valósz körülményeket utánozza. Annak a lándzsának kellett volna négy-öt csapász, hogy ketté törjön. Vannak szemét trükkjei ész néhány törő, aki tartozik neki.

Jade szintre reflexszerűen Russel felé fordult.

– Nekünk is van. – A srác úgy nézett Ericára, mint egy úttestre kitévedt kutya a közeledő légpárnás fényszóróira.

– Jó de még is mi a francot csináljak? Ha megpróbálok én is cheatet nyomni, akkor megtudja…

– De csináltál ilyet nem? – Erica a szavába vágott. Közben Acero avatárja egyre jobban szorítja visszafele Hawkins harcosát, aki már alig bírja annak kivédeni az ütéseit. Mintha a nagyobb darab harcos gyorsabb lett volna az átlagnál, bár a hologramoknál az ember nem tudhatta.

Russel bólintott.

– Az a titka, hogy egy terembe kell lenni a kontrollelel, és maximális szórással sugározni a jelet.

Erica felállt és körülnézett, közben elvette Hawkins félig üres korsóját.

Jade elindult balra, közben a szeme sarkából a vívó hologramokat figyelte. Látta, ahogy Hawkins lesújt Acero vállára, de a penge lecsúszik a fényből szőtt vállvértről. Acero egy csuklómozdulattal Hawkins feje felé vágott, aki hárította a csapást.

– Visszajövök – suttogta. Megvívja a saját csatáját, ameddig Hawkins is a saját ellenfelével birkózott. Látta, hogy Russel szólni próbált, de Neyy egy nyugodt pillantással csendre intette a srácot. Erica elindult, közben figyelte a bár vendégeit. Látta, hogy egy kwizek felugrik, majd felüvölt, miközben kidöntötte az asztalon lévő italát. A bal oldalára dőlt korsóból kiömlött a húsleves szerű folyadék, egy tócsát alkotva a faasztalon.

Egy rákszerű cabroi felpattant az asztalra, és össze csattantotta az ollóit, miközben felcsicsergett.

A bár vendégei ugyan így öklüket, az ollóikat, csápjaikat vagy más egyéb fogó testrészeiket. Üvöltésekkel, kerregésekkel, színes buborékok eregetésével, vagy telepatikus hullámok kibocsátásával jelezték, hogy maximálisan elégedettek a harc mostani állásával.

Jade tovább haladt, a szemei ide-oda jártak, mint a bujkáló prédát kereső ragadozónak.

De semmi. Csak az őrjöngő, hullámzó tömeg üvöltése és a különböző hangok katatóniája szárnyalt a mennyezetig. Jade újra körülfuttatta a tekintetét az asztalokon, ekkor szúrta ki a mécseseket. Gömbölyű kis edénykék voltak, amelyeknek a tetején kék lángok táncoltak.

Újra végig nézte a termet, majd ekkor a szélső, fal menti asztalnál észrevett egy furcsaságot. A mécses tetején lévő kék láng mozdulatlan volt, meg se remegett. Erica közelebb sétált. Persze lassan, ráérősen, nem látszott rajta a sietség. Annak idején amikor még mások kizsebeléséből élt megtanult „láthatatlanná válni”. Jade látta, hogy az apró tűzcsóva nem egy kanócon ül, hanem a levegőbe lebeg. Erica látta, hogy a mécsest egy barna bőrű férfi figyelte meredten a lángot. Erica nem nézte hosszan a fickót, újra a viadalt kezdte el figyelni.

Hawkins és Acero örült táncot jártak, ahol Acero vezetett; folyamatosan ostromolta Hawkins avatárjának védelmét, aki alig győzte hárítani a harcos csapásait.

Jade újra a mécses felé pillantott, és látta, hogy a lángok között egy fényből szőtt kék lapocska lebegett, amin betűk és számok száguldoztak le. Újra Hawkinsék felé. Trent gladiátora épp hárított egy hasa felé célzott döfést, majd visszacsapott.

Erica jobban megnézte a férfit. Látta, hogy egy fekete póló felett, barna inget viselt. A haja pedig zsíros rasztákban lógott a homlokára. A bal kezén pedig egy ujjatlan kesztyűt viselt. Jade ahogy jobban megnézte, és már tudta, hogy az egy kontrollelkesztyű.

Hawkinsék felé pillantott. Trent avatárja épp megakasztott a lába felé mért vágást. Acero továbbra is szemmel követhetetlenül gyorsan vagdalódzott. Erica ránézett a fickóra, majd belenézett a korsójába. A kwizek sör tetején már kövér zsírcseppek úszkáltak. Erica jól tudta, hogy a kwizek konyha elég fűszeres volt, hogy szétmarja más humanoid lények gyomrát. Igazából csak a kwizek sör volt fogyasztható, de ahhoz is gyomor kellett. Jade is csak egyszer kóstolta, de utána két napig a Renegát mosdójába járt.

Erica látta, hogy a mécses közepén egy kristály díszelgett. Talán a sörben lévő erős fűszerek szétmarják. Erica elmosolyodott, közelebb lépett. Látta, hogy a fickó is felnézz, előbb meglepetten, majd az is elvigyorodott, csálé, sárga fogai kilátszottak.

Erica két lépést tett, majd úgy tett mint aki megbotlott volna valamibe, a kwizek sör kifröccsent, pont bele a mécses közepébe. A fickó meglepetten lenézett, és látta, hogy a sárgászöld színű ital pontosan a hólóvetítő prizmára fröccsent, ami kék szikrák kíséretében úgy olvadt szét, mint az érett gyümölcs az üstben lekvárfőzéskor. A levegőt ózonszag töltötte be, ahogy a maró folyadék lassan eljutott az aprócska komputer processzoráig. A kék lángok gyorsan apró fényrészecskékre estek szét, és eltűntek.

A fickó hirtelen felpattant, majd Ericához lépett:

– Te rohadt kis ribanc, ezért meg… – de a monológját félbeszakította a bal pofacsontjához nyomódó hatalmas mordály csöve.

– A helyedbe nem tenném – mondta Neyy, halálos nyugalommal a hangjában. Jade közben a holoprojektor felett harcoló két hologram felé nézett, és látta, hogy mindkettő elhalványul egy pillanatra. Erica elmosolyodott, amikor Hawkins előrelendült, felfele vágott a kardjával. Acero próbálta a kardjának lapjával hárítani a csapást, de ekkor Hawkins hasba rúgta, majd előreszegezte a kardját, és döfött. A kard hegye behatolt Acero avatárjának testébe, ami apró fénypontokká robbant szét.

A közönség egyként üvöltött felháborodásának jeleként, mert a kedvencük veszített. Jade elvigyorodott, de ez a mosoly azonnal lefagyott az arcáról. Az egyik bejáraton keresztül egy tucatnyi skrudd özönlött be, és fogta rá Neyyre a fegyverüket, de hirtelen Giru és a két társa is felpattant, majd szintén becélozták Acero brigantijait.

– Ez gond ugye? – kérdezte Russel. Jade rásandított Russelre, aki épp most érkezett oda.

 

Hawkins kinyitotta a kontrollelszoba ajtaját, de hátra is hőkölt, amikor Acero arca jelent meg. A fickó amúgy sem szép képét a düh egy troll félelmetes maszkjává torzította. Acero előrelépett, és szinte ugyanabban a megragadta Hawkins pólójának a nyakát. Hawkins már csak azt érezte, ahogy a háta és a fal összeütközik.

– Csaltál, rohadj meg! – mondta Acero. Eddig nyugodt, ragadozó macskára emlékeztető szemeiben most a harag tompa fénye lángolt.

Na ez az igazi Acero. Gondolta Hawkins. Az ilyen fickókban mindig rejtve van az agresszió, arra várva, hogy kitörjön, és tomboljon egy jót.

– Tényleg? – kérdezte gúnyosan. – Kicsit túl gyorsan mozogtál a játéktéren. Ja és szétvágtad a dárdám nyelét egy csapással, amihez normális esetben több vágás kell. Olyan esetben, amikor az ember ellenfele nem csal.

Acero szája remegni kezdett. Hawkins nem lepődött meg volna azon, hogy ha a fickó, most arcon vágná, és az ütés ereje felnyomná az orrát az agyába.

– Nem vagyok csaló, te szarházi – közben Hawkins óvatosan kicsatolta a fegyvertáskáját, és kivette a pisztolyát, majd Acero hasfalához szegezte.

– Lehet, hogy nem vagy csaló, de mindjárt hulla leszel – Acero lenézett a pisztolyra, majd Hawkinsra. – Figyelj én nem szeretek embert ölni, túl sok mocsokkal jár, valamint hullaként nehezen tudsz bejuttatni a táborba. Azon a memóriakártyán mint mondtam fontos infók vannak kódolva, a kódot csak én tudom… – Elhallgatott. Látta, hogy Acero lenézett a pisztolyra, majd újra rá. – Ha valamelyikünk holtan marad itt, akkor az nagyon, de nagyon szar lesz a másiknak.

Acero elengedte Hawkins. A férfi meglepetten látta, hogy a pólója nyaka kinyúlt, olyan erősen markolta a kalózvezér. Vajon mit csinálna a torkával?

Basszus, biztos kitépné a gégém.

– Most agyon tudnálak lőni. – Morogta Acero. Hawkins elrakta a pisztolyát.

– Üdv a klubban – mondta Hawkins, majd egyszerűen kisétált kikerülve Acerot. Hawkins látta, hogy a bárban elszabadult a pokol. Giru és társai egy csomó skruddra fogták a fegyverüket, akik ugyanúgy a célon tartották a sajátjukat. Neyy pedig egy nem éppen bizalomgerjesztő fickó arcához szorította a fegyverének a csövét. Erica pedig Neyy bal karjába kapaszkodott.

– Mi folyik itt? – kérdezte Hawkins.

– Ők az én kis személyi fogdmegjeim – Acero a skruddok felé biccentett. – Ha valakinek nem tetszik valami, akkor ők közbe lépnek. – Egy cápaszerű vigyort eresztett Erica felé, aki látványosan megremegett erre. – Csak ha elvégzik a munkájukat gyakran kell orvost hívni vagy takarítókat. Bár inkább az utóbbit. - Hawkins rásandított Acerora, majd a kezét a fegyveréhez csúsztatta. Acero ezt észrevette, és felhahotázott. – Mennyi golyó lehet a te pisztolyodba? - kérdezte. Majd rámutatott Neyyre és Giruékra. – És vajon az ők stukkerjaikban? Lősz, neked annyi. Itt vérfürdő lesz.

Hawkins levette a kezét a pisztoly markolatáról, majd belenézett Acero szemébe.

– Most rohadt nagy legénynek hiszed magad, mi? – A fickó elvigyorodott erre. – Ki akarsz engem nyíratni, ha nem adom át azt a memóriakártyát. Csak egy valamit felejtesz el… – Látta, hogy a kalóz felhúzza a szemöldökét. – Giruék Werd emberei, bár gondolom azt nem felejtetted el, hogy a memóriakártyán szinte feltörhetetlen kódolás van. Ja és azt elfelejtettem megemlíteni, hogy Werd mondta nekem, hogy Prabigat nagy cimborája.

Acero arcáról lefagyott a vigyor. A szemeiben újra harag villant fel, de Hawkinst mást is felfedezett bennük: tehetetlenséget.

– Azt akarod, hogy bevigyelek a főnök erődjébe? Rendbe, kecsegtető az ajánlatod. Gondolom a fegyvert kéred cserébe? Megkaphatod, de meg fogsz lepődni, hogy egyesek mit képesek fegyvernek nevezni.

Hawkins megengedett magának egy félmosolyt.

– Nyugi láttam már különös dolgokat. Nem fogok meglepődni

– Na arra kíváncsi leszek… – válaszolta Acero. – Amikor a nap már közeledik a nagy Északi Gránithegység felé, akkor legyél a város keleti szélén a bejidek karámjainál.

– Remélem, hogy most utoljára kellett veled együtt működnöm – mondta egy vigyor kíséretében Hawkins. Acero hátat fordított Trentnek, majd elindult a helyiség kijárata felé. A skruddok követték főnöküket.

Hawkins is ment már volna. Látta, hogy a bár vendégei ellenségesen méregetik, vagy méregethette. A férfi nem tudott rájönni melyik melyik testrészükkel láthatnak.

– Szerintem menjünk – mondta Hawkins, majd sarkon fordult, mikor hirtelen beleütközött egy ismerős alakba. Egyből felismerte AT-ét. A gép ide-oda forgatta a fejét, mint ha keresett volna valamit. – Gyere Bádogpofa.

– Kijelentés: Nem látott egy különös emberi fajba tartozó férfit?

– Hogy mit? – kérdezte Hawkins, miközben elindult a bár kijárata felé. Erica és a többiek követték. A férfi úgy ismerte

– AT, csak egyedül ültél ott – mondta Neyy.

Hawkins nem vágta, hogy most miről beszél a manot és a robot, de hogy majd kíváncsi lesz rá az biztos, persze csak miután elhozta a fegyvert a kalózvezértől.

Kezd fura lenni az ügy.

A hatalmas, fényből szőtt testű küklopsz előre lendült, hordószerű hasa megremegett, ahogy felemelte a kéken vibráló kétélű harci bárdját, majd lecsapott vele. Az ellenfele egy vörös tunikát viselő jaguárember a feje felé emelte a pallosát, és ezzel védte ki az ütést, majd egy vakmerő bukfenccel elugrott az őt eltiporni akaró behemót útjából, aztán felugrott, és felemelte a fegyverét, majd egy csapással ketté hasította ellenfele koponyáját. A küklopsz teste csilingelő hang kíséretében apró fénypontokká esett szét. A jaguárember diadalmasan felüvöltött, majd felemelte a pallosát.

A szurkolok felkiáltottak vagy fújolni kezdtek erre. Csak Hawkins volt csendes. Az egyik szélső boxban ültek ő a társai, és a Batui nevű krilil.

– Na mi a terv? – kérdezte Erica. Hawkins megvonta a vállát, majd végignézett a helyiségen. A holografikus harcosokat egy piramis alakú holoprojektor vetítette ki. A falak mentén boxok voltak, amikben különböző fajú, túlöltözött vendégek fogyasztották kedvenc serkentőszerűket. A terem Hawkinsal szemközti végében pedig egy félkör alakú bárpult volt, ami mögött egy majomszerű, ormányos yrrah szolgálta ki a vendégeket.

– Várunk – mondta Hawkins, majd jobbra, a helyiség kijárata felé nézett. Az ajtó melletti boxban Giru üldögélt két társával, az egyik egy kwizek volt, akinek az arcán átlósan egy ronda sebhely húzódott, a másik pedig egy különös lény, akinek sárga, hollószerű fejét fekete tüskék borították.

Legalább vannak akik védjék a seggem. Hawkins belekortyolt a kwizek sörbe. Az ital állaga olyan volt mint a húslevesé, akár csak az íze.

Hawkins Neyyre és Russelre sandított. A manot nyugodt volt, de Hawkins jól tudta, hogy ha valami gond történne a lény úgy pattanna fel, mint az ágyúgolyó. Russelről nem lehetett ezt mondani, a srác feltűnően méregette a bár vendégeit. Erica Jade pedig egy zöld italt iszogatott, aminek az illata mentolos volt. AT meg csak ült.

Hawkins jól tudta, hogy mindennek látszanak, csak békés átutazóknak nem.

– Szuper, mindig csak várunk. – válaszolta a lány.

A szélen ülő Batui felkapta az asztalon mászkáló olajosan fénylő, zöld páncélos bogarat, majd a szájába dobta. Ropogás hallatszott, ahogy a lény tűhegyes fogai átdöfték az apró teremtmény páncélját, majd egy ocsmány csámcsogással péppé rágta a lágy részeket, majd lenyelte.

– Ti emberek türelmetlen lények vagytok. – A krilil megvakarta denevérszerű fülét. – Mindig csak a lövöldözés, meg a sok robbanás. Nem iszmerem a történeteteket, de… Néha rosszabbak vagytok a szkruggoknál.

Neyy lemondóan megrázta a fejét. Russel a krilil felé fordult:

– Szerintem vannak nálunk agresszívabb szerzetek is.

Hawkins újra belekortyolt az italába, majd Russelre pillantott:

– Aha, pár ilyen szerzet szívesen ki fog belezni, hogy ha nem fogod be az arcod, és nem hagyod abba mások fixirozását.

Russel lehajtotta a fejét.

– Már megint durva vagy Hawkins. – szólalt meg Jade.

– Szerintem te is durva lennél, hogy ha a szabadságod lenne a tét. – Trent Batuit felé fordult. – Na melyik a mi emberünk?

Idegen a denevérszerű fejével a holoprojektor felé intett, Hawkins odanézett. Egy férfit látott, aki a bárpult felé sétált. Barna nadrágot és egy szürke ujjatlan pólót viselt, amely szabadon hagyta a karjain dagadozó izmait, és megmutatva a bal felkarján lévő óriási pallost, aminek a keresztvasát két sárkányfej díszítette. A fickónak barna, himlő helyekkel borított arcán volt valami rókaszerű, a szemeiben egy cserkésző ragadozó szellemének lángja égett.

– Szóval ő ez az Acero – jegyezte meg Hawkins –, már csak egy olyan fekete izé hiányzik a szemére és a vállára egy daguli papagájgyík, és kész is lenne a kamukalóz.

Acero odalépett a pulthoz, és odaintette a yrraht, aki azonnal hozott neki egy pohár vízszínű italt.

Batui ránézett Hawkinsra, majd felszisszent.

– Acero nem szórakozik, egy őrült az a fickó.

Hawkins kiitta a kwizek söre maradékát, majd lerakta a korsót az asztalra, majd ránézett AT-ra.

– Bádogpofa, hoznál nekem egy ilyet – mondta, majd megkocogtatta az üres korsót.

– Kijelentés: Látom, már van egy üres korsója.

Hawkins ránézett a robotra, majd Erica felé fordult:

– Ilyen hülye az új haverod, vagy csak teszi magát?

Erica már épp szóra nyitotta volna a száját, amikor újra felhangzott AT modulált hangja.

– Kijelentés: Nincs benne a programozásomba a színlelés.

Hawkins a fejéhez kapott, közben leküzdötte a késztetést, hogy ráordítson a robotra.

– Akkor elmondom neked érthetően. – Minden szót jól megrágott. Próbálta kizárni azt, hogy Batuit felül halk szisszenések hallatszanak. – Fogod ezt a korsót. Elviszed a pulthoz. A csapost megkéred, hogy töltsön a korsóba kwizek sört, majd miután megcsinálta, szépen visszahozod nekem. Érthető?

Hawkins le se vette a szemét a robotról. A férfi hamarosan azon kapta magát, hogy azt várja, hogy a gép bólintson egyet, de ez csak mozdulatlanul nézte.

– Válasz: Semmi bajom az Output kommunikációs programommal. A folyékony frissítő kihozatalának, mint folyamatnak leírása esetembe felesleges.

Hawkins megfogta a korsót, és AT elé rakta. Halk koppanás hallatszott, ahogy találkozott az asztal lapjával.

– Akkor hoznál nekem kwizek sört?

– Válasz: Szíves örömest uram.

AT megragadta az ivóalkalmatosságot, majd felállt, és elindult a bárpult felé.

– Ti emberek azt hittétek, hogy a robotokkal eljött az aranykor, de amikor a szaját teremtményeitek egyre több meglepetészt okoztak nektek, nem csoda, hogy egyre dühöszebbek vagytok rájuk. Talán egyszer visszaszoktok arra, hogy mindent a szaját két kezetekkel csináljatok.

Hawkins ránézett a lényre, majd felsóhajtott. Kicsit kezdett ez a helyzet idegesítő lenni.

– Bocsi, de még a ti népségeteket nem akarta még senki se kiirtani az idegesítő dumátok miatt?

A krilil megrázta a fejét, de a következő pillanatban a tekintete az asztallap felé fordult. Hawkins egy aprócska hernyót látott az asztalon vonaglani. Batuit pofájából egy kék, hosszú nyelv csapódott ki, amelynek a vége hozzátapadt az apró jószághoz, majd berántotta a krilil szájába.

Hawkins megrázta a fejét, majd AT-ét kezdte el figyelni. Látta, hogy sokan a vendégek közül a robot után fordulnak. A szemeikben – már akinek volt ilyen látószerve – félelmet látott.

– Hawkins, már megint túl durva voltál.

Jade a kezeit az asztalra rakta, és kocogtatni kezdte őket az ujjaival. Hawkins közben Giruék felé pillantott, majd a mutatóujjával megkocogtatta a jobb kézfejét, ezzel jelezve, hogy idő van. A majomszerű lény erre letette az italát, majd a társai felé biccentett, akik azonnal a robotot és Acerot kezdték el figyelni.

– Jade, ha esetleg Hawkins a mikrohullámú sütőt csapkodná, akkor azt is védenéd? – AT odaért a pulthoz. Hawkins látta, hogy a robotot Acerotól egy kék selyemköpenyt viselő foxiai, egy aranyszínű nyári ruhát viselő vörös hajú nő és egy marcona kwizek választotta el.

– Ezt jól összeraktad – mondta Hawkins elismeréssel a hangjában.

AT átadta a korsót a csaposnak, aki teli töltötte sörrel. Acero a robot felé nézett, és szemmel láthatólag majd leesett az álla. Hawkins elmosolyodott erre.

Kapás van.

AT elindult vissza az asztalhoz, a kezében a korsóval.

– Honnan ismered Acerot? – kérdezte Hawkins, majd újra a férfi felé nézett. Az továbbra is AT-t követte a szemeivel. Baltával faragott arcán meglepettség ült.

– Acero nem mindig volt kalóz. Régen cserkészkedett, és én voltam az üzlettársza. Bár inkább társzulnék egy Földi tigriszel, mint vele újra.

AT lerakta a korsót.

– Kijelentés: Itt az itala, uram. Ha megkérhetném, elmés megjegyzéseit a közeljövőbe akkor mondja ki, amikor én is jelen va…

Hawkins a szájához emelte a kezét:

– Pszt.

Acero közeledett feléjük. Hawkins most szúrta ki, hogy a fickó tekergőző sárkányokkal díszített, fegyvertáskájából egy SD–23-as pisztoly vaskos markolata kandikált ki. Trentet nem lepte meg különösebben. A Külűrben a fegyvertelenek voltak a gyanúsak.

– Üdv idegen – Acero hangja olyan volt mint a száraz bőr recsegése. A férfi rámutatott a robotra. – Az a tiéd… - Elhallgatott egy pillanatra, apró, ferde szemeit értetetlenül összehúzta.

– Trent Hawkins.

Acero bólintott, de a figyelmét már a robotra összpontosította.

– Acero, de gondolom tudod a nevem – a fejével Batui felé intett –, a murciélago /denevér spanyolul/ elmondta.

– Hányjál bogarat – suttogta Batui. Aceron látszott, hogy nem hatotta meg a krilil sértése.

– Ha egyáltalán ez a valódi neved – szólt közbe Neyy.

A férfi végigmérte a manotot.

– Van eszed. – Acero megdörzsölte az állát, és jobban megnézte magának Neyyt. Hawkins ekkor gondolkodott el azon, hogy kivel is akar tárgyalni, és hogy hová is jutott. – Elég érdekes, hogy manot létedre ennyire távol vagy az erdőitektől.

– Talán lenne nálam ami téged a robotnál és Neyynél is jobban érdekelhet – mondta Trent.

– Azt kétlem – rámutatott AT-re. – Mennyi a robot? –

– Nem eladó. – Hawkins arcán megjelent egy sunyi vigyor.

– Akkor gondolom nem a semmiért dobtad be a csalit.

Hawkins belenyúlt a zsebébe, és előkapta a memóriakártyát, majd megforgatta a kezében. A műanyag lapocskán megcsillant a mennyezeten lévő lámpák fénye.

– Ezért.

Acero nyúlt volna a memóriakártyáért, de Hawkins átrakta a jobb kezébe.

– Egy memóriakártyát akarsz nekem eladni, de azon a memóriakártyán van valami, amiről gondolom, hogy fontos, és nagy fizetséget kérsz érte.

– A Nogura öt automatizált konvojának útvonala van rajta.

Acero bólintott, szemeiben kapzsi fény csillant meg.

– Nocsak.

Ez olyan volt mint amikor egy nagymacska dorombolt. Acero sóváran ránézett a memóriakártyára. Hawkins inkább visszarakta a műanyag lapocskát a zsebébe.

– De csak Prabigatal vagyok hajlandó üzletelni. Ugyan is a kedves főnöködnek van valami, amire nekem szükségem van.

Hawkins látta, hogy Acero szemeiben dühös láng villant.

– Honnan tudjam, hogy nem egy bérgyilkos vagy, akit a Kereskedelmi Kamara küldött?

– Talán mert ezt a memóriakártyát a haverom – Russel felé biccentett –, lekódolta, és a kódot csak Prabigatnak adhatom át. – Trent hátradőlt, majd felnézett a mennyezeten lévő stroboszkópra. – Vajon mit fogsz kapni a főnöködtől, ha kiderül, hogy egy ilyen kecsegtető lehetőséget kihagytál. Nem cukorkát az is biztos.

Acero megdörzsölte az állát. Hawkins szinte hallotta a borosta sercegését.

– Most legszívesebben elharapnám a kibaszott torkodat. – A hangja egy pillanatra morgássá változott. Hawkins nem mutatta, hogy megijedt volna, inkább a bal kezét lassan a pisztolytáskájára csúsztatta.

– Félek, megakadnék a torkodon – mondta Hawkins egy kihívó mosoly kíséretében.

Acero közelebb hajolt hozzá. Hawkins látta a szeme sarkából, hogy Neyy és Jade megfeszülnek, Giru és a társai pedig a fegyverükhöz nyúltak, Russel szokásához híven pedig csak nézett, a szemeiben félelem bujkált.

– Van humorod. Más fickót ilyenért már rég bedaráltam volna , és oda adtam volna a darabjait a famacskámnak vacsorára. Téged csak azért nem, mert egy PHX–20-as van veled. Tudod az a bolygó ahonnan én jöttem, az rohadt sokat köszönhet az ő fajtájának.

– Kérdés: Ezt hogy érti?

Acero ránézett a robotra.

– Hetven évvel ezelőtt a Castellanián az én szülőbolygómon a vegaiak és a domik egy véres csatát vívtak. Egy századnyi PHX–20-as robot érkezett Új Barcelonába a bolygó fővárosába, és felszólították Julio Sanchez polgármestert, áldott legyen az ő neve, hogy a várost adja át a domiknak. De a Julio nem adta át. Ekkor a domik parancsnoka, egy pszichopata segg, utasítást adott a robotoknak, hogy végezzenek minden öreggel, asszonnyal és gyerekkel. De azok megtagadták a parancsot, és egyszerűen szétlőtték a domi katonákat. A következő három napban ostrom alá vették Új Barcelonát a domi csicskások, de…

– Kijelentés: A nagy emberveszteségek miatt a Humán Domínium hadserege visszavonult. A Castellania bolygót egy időre a Vegai Szövetség vonta birtokba, de a belső területeken előállt rossz helyzet miatt inkább oda vonták vissza a hajóikat.

Mindenki elhallgatott. Csak a hangszórókból áradó lágy vonós zene hallatszott, és a vendégek duruzsolása.

– Emlékszel rá – mondta Acero.

– Kijelentés: Vannak történelmi feljegyzések erről az eseményről a memóriámban. De nincs információm róla, hogy részt vettem volna benne.

– Hisz ti olyan egyformák vagytok. – Acero elvigyorodott, kilátszottak megsárgult fogai. – De ilyen szerzetet mint te hetven éve nem látott még senki. Az, hogy épp mostanában tűntél fel az jelenthet valamit. Egy jel, egy ómen.

– Aha, és hogy látsz egy hetven éves kattant harci robotot, amit egy hulla csapat szállítóban találtak, akkor az rögtön azt jelenti neked, hogy az egész univerzum összerohad egy nagy fekete pacában.

– Igazad van Hawkins. Ez prófétai baromság.

Trent megint ledöntött egy kortyot az italából, majd ránézett Acerora.

– Akár rá is térhetnénk az üzletre. – Vette át a szót Neyy. Acero megnyalta a száját, és a manotra nézett.

– Tudod öregem, jó srácnak tűnsz. Aki egy manotal és egy PHX–20-asal járja az űrt. De tudom, hogy ezt csak azért csináltad, hogy belógasd a csalit, és elkapj. Ez ügyes, de sunyi dolog, és általában a bérgyilkosok sunyi alakok.

– Ki beszél – sziszegte Batui. Hawkins kezdte úgy érezni, hogy Acero és a krilil nem barátságban váltak el egymástól.

– Dugulj már el – szólt oda Acero. Batui halkan felszisszent.

– Oké, abba lehet hagyni ezt a párválasztási táncot. – Hawkins látta, hogy Batui úgy nézett rá Acerora, mint egy olyan bogárra akit a következő pillanatban jó ízűen felfalhat. Acero csak rávigyorgott, majd Hawkins felé fordult.

– Van vér a pucádban. – Acero végignézett Hawkinson. – Nem tudom még milyen ember van, de van egy módszer, amivel kideríthettem. – Acero megdörzsölte az állát. Hallatszott a borosta sercegése. – Mennyire vagy jól a Holocellben?

Hawkins a piramisalakú projektor felé nézett, majd újra Acerora.

– Még tíz éve játszottam a Heroes of the Colosseummal Elég jó voltam, csak két srác volt jobb nálam. – Hawkinsnak eszébe jutott a szülőbolygóján lévő füstös kocsma, aminek a közepén két fényből szőtt testű harcos kardja feszült egymásra. A tömeg üdvrivalgása. És egy vörös hajú lány büszke tekintete. Gondolj az itt és mostra pupák.

– Basszus, te az univerzum segglyukából jöttél?

Hawkins felállt, majd fanyarul elmosolyodott.

– Valahonnan onnan – válaszolta Trent, majd mély levegőt vett. A Flynn, a füstös bár és a vörös hajú lány emléke szétfoszlott mint pára a tűző napsugárban.

Acero megeresztett erre egy vicsornak is beillő vigyort.

– Lefoglalom a projektort, és kifizettem az italodat – válaszolta a férfi, majd sarkon fordult, majd elindult a bárpult felé. Hawkins felállt.

– Hawkins, remélem tudod mit csinálsz. – Neyy elkezdte az egyik karmával kocogtatni az asztalt. Hawkins jól tudta, hogy a manotnál ez az idegesség jele.

– Neyy, ezek csak hologramok. – Jade belekortyolt az italába. - Csak annyi baj történhet, hogy esetleg zárlatos lesz az egyik ruha, és megsüti Hawkinst. – Trent ránézett Ericára. – Uhh bocs Hawkins, tudod én ezt a játékot mindig is hülyeségnek tartottam.

– Vagy esetleg ez az Acero csapdába csal minket. Nagyon lojális a főnökéhez.

– Ő ész a hűszég. – suttogta Batuit.

– Jó felőlem a Nótusz VII szentjeinek vezetője is lehet. – Acero Hawkins felé intett. A férfi biccentett, majd felállt. – Az a fő, hogy ő az aki bevisz minket az erődbe. Addig legyetek jók.

Hawkins átvágott a helységen. Nem aggódott egy cseppet sem a társai miatt. Neyy és Erica meg tudja magát védeni, ha esetleg balhéra kerül a sor. Ott volt AT, aki egy harci robot volt – bár egy kicsit kattant-, de azért biztos tudott pár trükköt. Plusz még Giruéknak is megvoltak a fegyverei, és még volt Werdnek pár embere, akik besegítenének, hogy ha meleg lenne a helyzet.

Acero ekkor már a pultra könyökölt, és Hawkinsra sandított.

– Na szerencséd van. Yoruknak – biccentett a yrrah felé, aki nagy buzgón épp egy poharat törölgetett –, meg van a Heroes of Colloseum.

Hawkins bólintott, közben pedig leszidta magát, hogy ilyen gyerekes játékokkal üti el az időt, miközben már csak két és fél napja maradt, erre az egészre…

– Tényleg és mi a tét?

Acero megdörzsölte az állát, majd AT felé pillantott.

– Azzal a robottal elég sokat kereshettek a bolygómon. Ha vesztesz, akkor nekem adod a robotot, és elhúzol erről a bolygóról, a nélkül, hogy üzletet kötnél Prabigatal. Ha én vesztek, akkor persze beviszlek Corsoba, de csak akkor hogyha jó fiú leszel. Áll az alku? – Hawkins bólintott. – Szeretek, játszani tudod.

Acero felállt a bárszékről, majd rácsapott Hawkins vállára. Mint ha csak egy Adoniai sósárkány marka csapott volna le rá. A yrrah átadott Aceronak két kék, műanyag kártyát. A férfi elvette, majd az egyiket átadta Hawkinsnak.

– Ezzel tudsz belépni a fülkédbe. – Hawkins elvette, majd követte Acerot. A bár bal oldali falában két ajtó volt, egymástól egy méternyire. Barna műbőr borította. A bal oldalán, Hawkins mellkasával egy vonalban egy kártyaleolvasó volt. Hawkins végighúzta a saját kártyáját. Búgás hallatszott, majd az ajtó magától kinyílt. Hawkins egy kör alakú szobában találta magát, aminek a falait világosbarna fa borította. A padlót pedig kaleidoszkópszerű kék-piros-zöld mintázat díszítette. Hawkins tudta, hogy a padló lapjai érzékelik a lépteit, míg a falba épített mozgás érzékelők regisztrálják minden egyes mozdulatát. A Flynnen lévő gépeknél régen még fekete kezeslábasokban kellett ugrálniuk.

Trent bezárta maga után az ajtót, majd a szoba közepére állt. A padlót fedő üveglapok fényleni kezdtek, jelezve, hogy aktiválódtak. Rejtett hangszórókból pedig fanfárok harsogó hangja ordított fel.

– Üdvözlöm önt a Holocell 4.0-s kontrollel fülkében. A játékostársa LaTizona61 létrehozott egy arénát a Heroes of the Colosseum 1 nevű programban. Kíván csatlakozni?

Hawkinsal szemben a fal egy része félrehúzódott, majd mögötte egy holoprojektor lencséje jelent meg, ami szinte pillanatok alatt kiköpött egy fénysugarat, ami a levegőben egy fénylappá alakult, amin a Római Colosseum kézzel rajzolt festménye pompázott, előtte pedig szögletes, sötétbarna betűkkel a játék neve.

– Igen – mondta Hawkins, mire a fénylap egy villanás kíséretében eltűnt, helyette pedig egy görögdinnye nagyságú kék-zöld fénygömb jelent meg, benne pedig különböző páncélzatú és fegyverzetű római gladiátorok háromdimenziós modelljei. Ez volt a karakterválasztó. Hawkins belenyúlt a fémbuborékba, majd megbökte a mutatóujjával az egyik harcos t. A fényből szőtt gladiátornak kis kerek pajzsa volt, a bal kezében egy lándzsát tartott, a jobban pedig egy rövid kardot szorongatott. A fejét rácsos, domború sisak takarta. Csak a bal karját védte páncélzat. Hawkinsnak egy pillanatra deja'vu érzése volt. Régen is mindig ezt választotta, egy másik életben. Nyelt egyet, ahogy a harcos terpeszbe vágta magát, előre döfött a levegőbe a lándzsájával, majd vágott egyet a kardjával.

– Akkor essünk neki – Hawkins megropogtatta a nyakát. Mint a régi időkben. A hologram kiugrott a fénygömböl, majd megpördült a levegőben, közben megnőtt. Amikor földet ért Hawkins előtt, már a férfi derekáig ért. A gladiátor ráütött a bal öklével a mellkasára, majd lehajtotta a fejét.

– A VÁLASZTÁSOD A HOPLOMACHUS. – Harsogták a falba épített hangszórók. Hawkins felemelte és kinyújtotta a bal karját, mire a harcos ugyan ezt csinálta. A férfi előre lépett a jobb lábával. A hologram is így tett. Hawkins megropogtatta a nyakát, mire a harcos is úgy tett.

– LATIZONA61 IS VÁLASZOTT, AZ Ő VÁLASZTÁSA. - a komputer hangja elhalkult, miközben Hawkins lába előtt a semmiből megjelent a római Colosseum kör alakú hologramja, a közepén Hawkins gladiátorával. Trent látta, hogy a harcosal szemben lévő bejáratnál egy alak kezdett el kibontakozni a semmiből. – A SCISSOR.

A gladiátor ezüstös láncinget viselt. A jobb kezén egy kampó volt, a bal kezében egy rövid kardot tartott, a fejét pedig egy zárt sisak takarta, aminek az elülső részére egy szörnyeteg vicsorgó pofája díszítette. Hawkins az emlékeibe idézte, hogy mit kell tudni erről a játékosról. Lomha, de mivel egyszerre két vágófegyverrel viaskodik, és a láncing és a lábvédői is oltalmazzák a testét, ezért szinte áthatolhatatlan erőd. Ha Hawkins közel engedi a harcosához, akkor az percek alatt felaprítja.

És akkor fújhatom a bejutást Prabigathoz, és ezzel együtt mindent. Gondolta keserűen Hawkins. Szerencsére Hawkins annak idején a kézifegyverek használatára is kiképezték.

– A kardot rakd talonba – mondta a férfi, mire a gladiátor kezéből eltűnt a kard. Hawkins előre tolta a bal lábát, majd kinyújtotta maga elé a jobb karját, és ökölbe szorította a kezét. A gladiátor is így tett, előretolta a lándzsáját.

Valószínűleg Acero nem kockáztatja majd meg a szemtől szembe való támadást, mert akkor felnyársalja Hawkins lándzsája.

– Ez csak egy újabb csata – mondta magában Hawkins.

Hawkins befejezte a sztoriját. Elmondta a Morrowos ügyet, de a Kolge-mar incidensre nem tért ki. Bár úgy látszik, hogy így is túl sokat mondott el Werdnek.

A férfi rákönyökölt az asztalra.

– Te meg vagy őrülve? – kérdezte Hawkinsot.

– Anyagilag le vagyunk égve, 45 000 dominu elég jó ár, azért, hogy kihozzam ezt az izét a Pengések táborából.

Werd bólintott, majd megszólalt. A hangján látszott, hogy hatalmas erőfeszítések kellenek neki, hogy ne kezdjen el ordibálni.

– Mit tanítottam neked? Első lecke, ha kell improvizálj; második lecke soha ne hagyd cserbe a társad; harmadik lecke ne fogadj el küldetést attól aki a Humán Domíniumnak vagy a Vegai szövetségnek csicskásodik. Gondolom nagyon le lehetsz égve, hogy elfogadtad. – Werd hátradőlt a székében, és a bal lábát feltette az asztallapra, és összekulcsolta a kezeit a hasa előtt. – Miért jöttél el hozzám?

– Mert nem akarok berombolni a Pengések táborába, hanem tárgyalni akarok velük. – Hawkins feltartotta az ujját, és négyest mutatott velük. – Negyedik lecke: Kerüld a fölösleges vérontást.

– És ehhez kellenek az én tapasztalataim, mert régen én is egy ilyen bandával lógtam. – Bólintott magában a másik férfi. – Gondolom, hogy most már én vagyok az itteni polgárőrség vezetője, még a kapcsolataimra is szükséged van.

– Ha már így mondod.

Werd úgy sandított Hawkinsra, mint egy vadászó nagymacska a prédájára. Hawkins állta a pillantást.

– Itt több van, mint hogy le vagy égve.

Trent megvakarta a tarkóját. Azt hitte, hogy az évek során Ibrahim Werd legendás hatodik érzéke már kopott valamicskét.

– Na ki vele, kik azok? Valamelyik cég, a vr'ak, esetleg egy skrugg hadúr?

Hawkins széttárta a karjait.

– Kolge-mar a neve, és egy vr'a.

Werd beletúrt a hajába, majd újra elővett egy szivart, és meggyújtotta, majd beleszívott, és letüdőzte a füstöt.

– Csempésztél, esetleg testőrmeló vagy valami más baromság?

– Szóval felbérelt engem, hogy hozzak el hat berríliumrúdat az unokatesója, Venta-tyr kincsestárából. Elég jól fizető meló volt, hát persze, hogy ugrottam rá, és a csapatom követett. Szóval elmentünk a Vyrlaxra, megtaláltuk a titkos járatot, ahol le lehet jutni a kincsestárba, de itt megakadtam. A járat túl üres volt…

– Így tele volt elrejtett csapdákkal.

Hawkins bólintott.

– Ezért úgy döntöttem, hogy keresek egy olyan fickót, aki ért a biztonsági rendszerek feltöréséhez, de ehhez visszakellet térni a Kalgor IV-re, de Kolge-mar gyanakvását is el akartam altatni egy kis időre, ezért egy ismerősömnél szereztem szintetikus berríliumrúdakat, és rávésettem Venta-tyr jelölését, és ezt adtam oda Kolge-marnak, de Kolge-mar rájött, és büntetésből az alkalmazottjává tett minket, és a 45 000 dominu arra kell, hogy majd kiváltassam magunkat, miután persze elhoztam a berríliumrúdakat Kolge-marnak.

– Értem, szóval jelenleg Kolge-marnak melózol, de ugyan akkor a Domíniumnak is csinálod ezt az átkozott melót, hogy aztán a fizetségből kiváltsad magad Kolge-martól. De akkor miért nem csinálod meg ezt a kalózos munkát? Odaadod a pénzt Kolge-marnak, aztán agyő! – Elhallgatott egy pillanatra. Hawkins sejtette már, hogy Werd is rájött. – Vársz valami fizetséget a rudakért ugye?

Hawkins fáradtan bólintott.

– Te hülye vagy – válaszolta Werd. – Átvertél egy vr'a-t, és még jutalmat is vársz érte?

– Tudod milyen kiszámíthatatlanok.

Werd a szivarja csonkját elnyomta a hamutartóba, majd ránézett Hawkinsra.

– Ez egy hülye terv, örülhetsz, ha a végén visszakapod a szabadságod.

– Akkor bejuttatsz? – kérdezte Hawkins.

– A Pengések nem olyan kalózbanda akikkel régen lógtam. A bázisuk innen harminc kilométerre van, északra. Valóságos erőd. – Werd egy gömbölyű holocomot helyezett az asztalra, és megnyomta a tetején lévő gombot, egy villanás, majd megjelent felette egy dzsinn, a fényből szőtt lény legjobban egy majomra hasonlított, egy pirosan szikrázó mellényt viselt és egy ugyanolyan színű fezt. – Keresd meg Shiwa map fájlt. – A lény tapsolt egyet, majd a következő pillanatban megjelent a Shiwa holografikus mása. Hawkins jól kivette a bolygó óriási északi kontinensét, és a déli szigetvilágot, ahol Hawkins tudomása szerint primitív törzsek élnek. Találkozott már velük, nem valami kellemes népség. – Most közelíts rá Westra City-re és környékére. – A dzsinn egy széles mozdulatot tett a kezével, mire a bolygó északi félgömbje hirtelen óriásira nőtt. Hawkins látta Westra Cityt jelképező háromszög alakú foltját, ami életesen elütött a körülötte lévő zöld rengetegtől. – Oké, most vidd északkeletre, a Corso szektorba. – A térkép villámgyorsan odafordult, egy kört mutatva, amit vastag vonal határolt a körülötte lévő dzsungel poklától. – Na ez itt a Pengések erődje, jól védhető, nehezen megközelíthető, van itt minden ami szem-szájnak ingere. Ja és a szektorban nem csak ez az egy erődjük van, tudomás van még három erődről a környező rendszerekbe, ez nem kalózbanda, hanem kalózhadsereg. Inkább örülök, hogy a vezérükkel Thadeus Prabigatal jó barátságban vagyok.

– Soha nem hallottam még ezt a nevet.

Werd bólintott, majd újra előrehajolt. A Shiwa holografikus gömbjéből áradó fény zöldre festette Werd fejét. Hawkinsnak egy pillanatra Kolge-mar jutott róla az eszébe.

– Nem tudom honnan jött, csak annyit, hogy egy ideig zsoldosként dolgozott az evrikeknek, majd aztán a Shiwán vert tanyát, a következő pár évben pedig összehozta a kalózbandáját, majd kiszorította a többi. Most tulajdonképpen mindenben benne van a keze hajók kifosztásában, csempészetben de állítólag az őserdőben lévő gyümölcsültetvényesek között is vannak tevékenységei. De magát csak kalóznak nevezi, mondjuk ha nem lennének a vykronok, akkor az egész szektor tőle lenne most beszarva.

– Hu biztos sokat idegeskedhet a helyezése miatt.

Werd kikapcsolta a holocomot.

– Prabigathoz elég nehéz bejutni. Hívatlanul lehetetlen, egy kisebb hadsereg kellene hozzá, de talán az is kevés lenne, mivel az erődhöz vezető út tele van aknákkal, csapdákkal és persze a kalózok őrszemeivel, akiknek a többsége tapasztalt zsoldos. És ott vannak még a berregők.

– Berregők? – Hawkins nem emlékezett ilyen ragadozóra a Shiwán.

– Igen berregők, ezek ilyen bazi nagy bogarak, a Karnaa kilencedik holdjáról. Érzékelik az elektromágneses erőtereket, és addig nem nyugszanak, míg el nem pusztítják a forrásukat, és ezt általában el is érik. Rohadt gyorsan repülnek, a harapásuk savas, bármilyen fémen képesek áthatolni a csáprágóik. Elég dühös kis rohadékok, ha arról van szó.

– Akkor hogy kerülnek a Shiwára?

– Prabigat védelmi rendszerének a része, hogy csak hátasállatokkal vagy űrhajóval lehessen megközelíteni a bunkert. – Hawkins épp megszólalt volna, de Werd felemelte a mutatóujját, ezzel belefojtva a szót. – De amint az erőd falának közelébe érsz, a falra szerelt sínágyuk másodpercek alatt egy füstölgő krátert csinálnak belőled. És még te tárgyalni akarsz Prabigatal, és itt a másik. Ha bejutnál az erődbe, és valamilyen isteni csoda folytán eljutnál Prabigat irodájába, akkor mit adnál neki a bombáért cserébe? Pénze mint a pelyva, felszerelésből a legjobbhoz jut hozzá. Te meg egy kis szerencsétlen vagy, egy rozsdás lélekvesztővel, és…

Hawkins belenyúlt a bal nadrágzsebébe, elővette a memóriakártyát, és átnyújtotta Werdnek, aki elvette, és a szeme elé tartotta.

– Ez mi?

Hawkins elvigyorodott, majd ránézett régi barátjára.

– Ami értékes lehet a te Thad barátod számára. – Ibrahim megnézte a kártya másik oldalát is, mint ha így próbálna meg rájönni arra, hogy mi is van rajta. – Ez egy memóriakártya, rajta a Nogura pár automatizált konvojának az útvonala.

– De azokat erős tűzfalak védik – mondta Werd, a hangjából kihallatszott a hitetlenkedés.

– Pár apró trükk, egy profi törő, és ott is van a kártyán a kért cucc.

Werd felfüttyentett erre, majd feldobta a bal kezével a memóriakártyát, és a jobbal elkapta.

– Ez eddig senkinek sem sikerült.

Hawkins összekulcsolta a kezeit, majd megeresztett egy félvigyort.

– Csak pár apró trükk.

– Te aztán nem aprózod el. – Werd visszaadta a memóriakártyát Hawkinsnak. – Ismerek valakit akit bejuttathat. – Werd megnyomott egy gombot az előtte lévő, félkör alakú asztali kommunikátoron.

– Igen főnök – szólalt meg hosszú idő után egy mély hang. Hawkins azonnal felismerte Giru hangját.

– Kitalálom, már megint yawashadzsúzt iszol valahol, miközben azokat az oberoni táncosokat stirölöd.

– Főnök, épp ellenőrzők.

– Felőlem akár egy vyrlaxi atrosaurusal is birkózhatsz, csak legyen bekapcsolva a komod. Keresd meg Batuit. – Werd egy gombnyomással bontotta a vonalat, majd Hawkinsra vigyorgott. – Én nem tudlak bejuttatni, mivel nem vagyok annyira nagy barátságban Prabigatal, de Batuinak ismeri a Pengések egyik alvezérét.

Hawkins bólintott, majd a zsebébe süllyesztette a kártyát, majd megvakarta a tarkóját.

– Jó munka ez, hogy jutottál hozzá? – kérdezte a barátját, aki lassan felállt.

Werd megvonta a vállát. Hawkins is felállt, és követte.

– Én és pár helyi műkedvelő úriember meguntuk, hogy nem mehetünk úgy végig este az utcán, hogy valaki nem akarna megkéselni. Ezért szereztem pár láda fegyvert, kerestem hozzám hasonló önkéntjelentkezőket, majd felfegyvereztem őket, és innentől járőröztünk az utcán, bementünk a kocsmákba, hogy nem volt e gond. – Werd megnyomta az íróasztalán lévő gombot, mire az ajtó kinyílt.. – Pár tulajdonos fizet, hogy védjük meg a boltját vagy a kocsmáját.

– Szóval védelmi pénzt szedsz?

Az ajtó kitárult.

– Hát ja.

– Hogy váltál ilyené? – kérdezte Neyy. Russel látta, hogy a manot belemelegedett a robottal folytatott beszélgetésbe. Erica Jade pedig türelmetlenül toporog, mint egy kislány, akinek a játékával épp a kisebb testvére játszik.

A gép nem mozdult meg, nem gesztikulált, csak ott állt. Hiába beszélt, hiába volt humora. De Russel úgy tudott csak tekintett rá, mint egy fegyvere, aminek kezei és lábai voltak.

– Válasz: A Nuestre nevű teherszállító vitt minket a Castellani rendszerbe, egy olyan küldetésre, amelyről már nincsenek meg az információim. Egy ionviharba kerültem én és tizenkét társam. Csak én maradtam működőképes állapotban, hála a visszacsatoló hálózatomnak. A pilóta meghalt, két évig sodródtam, volt bőven időm, hogy megismerjem saját programozásomat, és felmérjem magam, hogy aztán képes legyek módosítani azt.

– Szóval nincs árad?

A gép helyett egy másik hang válaszolt:

– Nincs, de kialkudhatunk – a lépcsőn egy barna bőrű, fickó közeledett, akinek a léptei macskaszerűek voltak. Az oldalán pedig Hawkins lépdelt.

– Werd, nem veszek semmi ilyen ördöngös masinát. – Hawkins rámutatott AT-re, és Russel valahogy nagyon, de nagyon örült ennek a mondatnak. – Erica, nem tudom, hogy hogyan beszélted rá Neyyt, hogy megvegye ezt az ízét.

– Szevasz Ágyelő – mondta a Werd nevezetű férfi, majd intett a kezével.

– Csupasz képű ördög – jött a visszavágás.

– Egy szót sem szóltam – mondta Erica, majd Neyyre nézett, aki kivillantotta a bal szemfogát.

– Csak nagyon érdekes ennek a lénynek a gondolkodásmódja, talán hasznát vehetnénk – válaszolta Neyy.

– Nem vennénk hasznát – mondta Hawkins, közben végigmérte a robotot.

Werd közéjük állt, majd feltartotta a kezét.

– Szerintem hasznát vennétek. Be akarsz jutni Corsoba? – Werd széttárta a kezeit. – Át kell jutnod Aceron. – Hawkins értetlenül nézett fel a névre. – Prabigat alvezére.

– Acero, azt jelenti, hogy kard – mondta Erica. Russel meglepetten nézett a lányra, aki csak megvonta erre a vállát.

– Kellett volna egy idegen nyelv az egyetemi felvételimhez, és én a spanyolt választottam.

Russel bólintott, Hawkins megrántotta a vállát erre, majd Werd felé fordult:

– És miben segítene Mr. Bádogpofa abban, hogy átjussak Kard úron? – mutatott rá AT-re.

– Szerintem te is komolyan vennél egy olyan figurát, akinek a hátánál egy PHX–20-as álldogál.

Russel ránézett a gépre. A robot feje úgy fordult a srác felé, mint egy mozgatható lövegtorony, ami épp célra állt. Ami pont Russel feje volt. Stevent a hideg kirázta a robot vörös szemeitől.

  – Nekem jöttél, humán! – üvöltött fel az óriási majomszerű élőlény, amelynek az alsó állkapcsából két hatalmas agyar nőtt. A szűk utcácska falai visszaverték az üvöltését. Hawkins a fegyveréhez nyúlt, Erica Jade előrelépett, Neyy pedig felmordult. A teremtmény elkapta Russel pólójának nyakát, majd teljes erejéből neki csapta a falnak. - KIFOGLAK CSONTOZNI! – üvöltötte. Valószínűleg Russel véletlenül neki ment a nagydarab teremtménynek.

Hawkins pillanatok alatt felmérte a lény felszerelését. A lény barna kevlárpáncélt viselt, egy szürke kezeslábas felett. A fegyverövébe két otromba külsejű BB-23-as „Nagyfiú” pisztolyt tűzött. Hawkins jól ismerte ezt a típust, elég bika volt, és nem volt okos, hogy ha az ember a fegyverövében tartja, főleg kettőt, mert félő, hogy lábon lövi magát.

– Szerintem jó lenne elengedni – mondta Hawkins. A majomember Hawkinsra nézett, majd felröffent, és elengedte Russelt.

– Áruld el te falatnyi ember, hogy ki a fene vagy?

– Trent Hawkins vagyok, szerencsevadász. – Neyyre mutatott. – Ő az én haverom Neyy, egy rossz szót szólsz, és kitépi a karjaidat. – Jade felé intett a fejével. – Ő meg Erica Jade, ő meg odarúg, és a következő pillanatban kiköpöd a golyóidat, ha egyáltalán ott tartod őket.

Az idegen felhorkant. Hawkins látta, hogy egy kisebb fajta közönség gyűlt köréjük. Hawkins listájára a bolygó kibírhatatlan klímája és az itt élő veszélyes ragadozók mellé egy harmadik dolog is odakúszott, hogy itt elégé ingerültek az itt élők.

– Én Giru vagyok, a Shiwai polgárőrség tagja. – A tömegből kivált két kwizek és egy skrugg, akik veszélyes külsejű kézifegyvereket lóbáltak a kezükben. – Ők az én csapatom. Van valami kérdésed?

Hawkins intett a fejével Russel felé, közben végig Giru szemébe nézett. A lény felmorrant.

– Öcskös, kapd össze magad.

Russel azonnal felpattant a porból, majd Neyy háta mögé sietett.

– Látom verekedni akarsz – válaszolta a majomember. Hawkins jól tudta, hogy egy ilyen harcban nem számítana sokat az ő kiképzése, a lény kitépné a karjait.

– Dehogy – mondta Hawkins. A hangjában semmi félelem, a lény oldalra köpött.

– Akkor? – kérdezte Giru, miközben megropogtatta az ökleit. Trent látta, hogy az ideiglenes közönség kezd szétoszlani, az eddig kussoló árusok újra elkezdték kínálgatni a bódéjukban lévő árujukat, ők már érezték, hogy itt bizony nem lesz bunyó.

– Ibrahim Werdet keresem, ha ismered, bár amilyen rokonszenves és kedves fickó vagy, tuti, hogy mindenkit ismersz ebben a városban.

Trent látta, hogy a lény öklömnyi barna szemeiben nem csillogott valami sok intelligencia.

– Werd? – szólalt meg a lény bal oldalán álló kwizek. Giru ránézett Hawkinsra, majd felröffent megint.

– Ismered Werdet, remélem, hogy nem azért jöttél, hogy kicseszél vele, vagy összeverd. - A lény végigmérte Hawkinsot, közben felmordult. – Ha igen, akkor velem gyűlik meg a bajod.

Hawkins felnevetett, majd megszólalt:

– Áh dehogy, nekem Werd régi jó barátom, lehet már mesélt rólam.

A lény bólintott, majd megszólalt:

– Látom új vagy a Shiwán, elkísérlek Ibrahim üzletéhez, de ha csak ferde szemmel mertek ránézni, akkor esküszöm kitépem a lábaidat.

Giru intett a társainak, majd elindult az utca vége felé, Hawkins követte.

– Amúgy mi ügyben keresitek Werdet? – kérdezte a lény. Hawkins látta, hogy a bundás idegen társai a hátuk mögé húzódtak, és le sem veszik a szemüket Neyyről.

– Üzleti ügy – mondta Neyy, majd hátrasandított a kisérőikre.

– És te honnan ismered? – kérdezte Hawkins.

Erica Jade közben szorosan Russel mögött maradt, és figyelte a srác minden mozdulatát, bár most ennek a négy hústorony jelenlétében felesleges, de jobb is, mert a srác még nagyon kezdő az űr ezen részén. Nagy a veszély, hogy véletlenül valakinek neki megy, és az illető nemes egyszerűséggel egy kést döf a srác bordái közé vagy golyót küld a fejébe.

– Ibrahim Werd a helyi polgárőrség vezetője – mondta Giru –, ha ennyire jó barátok lennétek, akkor tudnál erről.

– Tudod, ilyen a Külűr, az emberek könnyen elsodródnak egymástól, és van, hogy hónapok vagy évek múlva találkoznak.

A lény felhorkant, majd balra köpött. Egy csapatnyi denevérfejű, bőrszárnyú krikil mutatványos rémülten ugrott félre a nyálcsomó útjából.

– Ezért nem szállok soha űrhajóra, miért jó az, hogy ha a mindenki olyan távol van egymástól? – kérdezte az idegen, Hawkins pedig elvigyorodott erre.

– Ez is egy életstílus – válaszolta a szerencsevadász.

Giru felmorrant, majd továbbment.

Hamarosan a sikátor egy térbe torkollott, aminek a túlsó oldalán sárga téglákból épült épület magasodott. Két szintes volt, egy boltíves kapun lehetett bejutni a belsejébe, aminek az két oldalán egy-egy oszlop volt, a homlokzaton egy felírat:

Werd robot, háztartási gép, és komputeralkatrész kereskedése.

Az emeleten a polgárőrség parancsnoksága.

– Ott van – mondta Giru, és rámutatott az épületre. Hawkins látta, hogy az épület másik oldalán egy bordély volt, aminek a homlokzatán különféle idegen fenevadak marták egymást, belőle pedig fuvolaszó szűrődött ki, a bejárat előtt pedig különböző fajú, hiányos öltözetű némberek kínálták a testüket.

Werd aztán jól meg tudja választani az üzleteinek helyét. Giru elindult az épület felé, Hawkinsék követték.

– Russel, ha legközelebb túl akarod élni, akkor ne maradj le a falkától – szólt hátra Hawkins a srácnak, aki hallgatott. Biztos az élmény hatása alatt volt.

Odaértek az épülethez, Giru kettőt kopogott a faajtón, mire az nyikorogva kitárult. Hawkinsék beléptek az épületbe. A bolt helyiség négyzetalaprajzú volt, a két szint galériaszerűen volt elrendezve. A másodikra egy széles lépcsőn lehetett feljutni, ami Hawkinsék előtt volt. A falat és a padlót sárga márványcsempe borította, amin kígyószerű fenevadak tekeregtek, ahogy Hawkins jobban megnézte mintha vöröses színű fákat is észrevett volna. Ez valójában egy nagy kép, ami valami idegen tájat ábrázolt.

A terem tele volt mozdulatlan robotokkal, amelyeket úgy rendeztek el, mint szobrokat egy múzeumi kiállítóteremben. Hawkins látott szögletes testű, rakodóegységeket, rovarszerű karbantartó modelleket, áramvonalas, már-már nőies formájú háztartási robotokat. Az árukat háromdimenziós kék számok mutatták.

Trent úgy érezte magát, mint egy kriptában, és nem volt valami kellemes érzés.

– Jade, jól nézd meg ezeket magadnak, mert egyet sem veszek belőle – látta, hogy a lány szeme felcsillant. Hawkins tudta, hogy Erica Jade-et érdekelték a robotok.

– Már nem is kérlelek – mondta a lány, miután alaposabban megnézte a kínálatot, és elmosolyodott egy-egy jobb vételnek tűnő gép láttán.

Hawkinsnak soha az eszébe sem jutott, hogy robotokat vegyen a Renegátra, ő úgy gondolta, hogy ezek a gépek hiába való kísérletek arra, hogy az emberek kényelmesen élhessenek.

– Helyes – mondta Hawkins, a fülét hirtelen megütötte egy hang. A fémkarmok márványhoz koppanásának hangja a lépcső felől. Hawkins felnézett, és az ereibe megfagyott a vér a látványtól.

– Egy PHX–20-as – suttogta Erica ámulattal.

A lépcsőn lesétáló robot egy absztrakt fémszobornak tünt, amit egy félig ragadozómadár, félig humanoid lényről mintázhattak még régen. A lábai és karjai végén fekete acélkarmuk voltak, háromszög alakú fejének két oldalán vörös gépszemek villogtak. Trent rémülten nyelt egyet, az összhatás rosszabb lenne, hogy ha a robot kezében egy gépfegyvert szorongatna.

– Erica, én is látom – suttogta Hawkins. Bármelyik pillanatban azt várta, hogy a gépezet felugorjon, majd Hawkinsnak essen fekete fémkarjaival.

– Kérdés: Giru egység, kik ezek? – kérdezte a lény, gépies hangja mély volt, semmi érzelmet nem tükrözött. Hawkins a fegyverére csúsztatta a kezét, de tudta, hogy a gép páncélzata simán felfogja a golyókat.

A robot ránézett Hawkinsra, majd megszólalt:

– Felszólítás: Szerintem vegye el a kezét a fegyverétől, mert három másodpercen belül aktiválom a védelmi programomat.

Trent felhúzta a szemöldökét erre, majd összenézett Neyyel. A PHX szériás robotok általában nem szólították fel az embert megadásra, hanem azonnal cselekedtek.

– Semmi gond, Hawkins kapitány, intelligens humán – mondta Giru, közben hátrasandított Hawkinsra –, nem akar bajt, úgy tudom.

– Kijelentés: A tudás és a tapasztalat között 99.999% különbség van, véleményem szerint.

A gép elhallgatott egy pillanatra. Hawkins újra Neyyre nézett, akinek a jobb mancsa elindult a pisztolya felé, de azonnal megállt.

– Valószínűleg rádióüzenetet küld – kommentálta Jade, Hawkins a lány hangjából, mintha lelkesedést vett volna ki. Őszintén irigyelte ezért.

A robot hirtelen megszólalt:

– Felszólítás: A gazdám, Ibrahim Werd egység, ismer egy Hawkins megnevezésű egységet. – A gép megint elhallgatott egy pillanatra, majd megszólalt, de a hangja kedélyes volt és emberi, enyhén rekedtes. – Gyere be te anyaszomorító.

Trent hátraszólt a társainak.

– Ti maradjatok itt.

Hawkins megeresztett egy féloldalas mosolyt, majd elindult felfele a lépcsőn. A második emeleten a robotok helyett polcok voltak, rajta különböző háztartási cuccokkal és komputer alkatrészekkel.

– Téged hol vettek? – kérdezte Hawkins a géptől. Bár a gép jelenleg most a szövetségese volt, de Hawkins nem tudta a gép hátáról levenni a szemét.

– Válasz: Találtak.

Hawkins nem firtatta tovább a kérdést. Elvégre ezzel a robotal csak addig lesz kapcsolatban, amíg az be nem kíséri Werd irodájába.

A polcok között egy út futott végig, amit egy kéken foszforeszkáló perzsa szőnyeg borított, a végében pedig egy világosbarna faajtó volt.

Amikor odaértek, a robot párszor bekopogtatott.

– Hozd be! – hallatszott ki Werd rekedtes hangja. Az ajtó félrecsúszott Hawkins pedig belépett az irodába. Az iroda falait vörösmárvány csempék borították, amiket különféle mintájú fali szőnyegek takartak. Az iroda Hawkinsal szemközti végében egy kisebb, sárgás íróasztal volt, ami mögött egy fekete bőrfotelben Ibrahim Werd ült. Látszott rajta, hogy csinos kis pocakot eresztett az utóbbi két évben, de nem hagyta magát eltespedni, a karjai még mindig vastagok voltak. Barna nadrágot, és egy kifakult kék inget viselt. Trent tudta, hogy ha a fickó kiosztana pár pofont, akkor ott orrok törnének. Werd felpattant a székből, a következő pillanatban megszorította Hawkins kezét. Trent úgy érezte, mint akinek a kezét egy acélsatu fogná össze.

– Jesszusom, egy vén Gyíktuloktrágya, és milyen kemény.

Werd elmosolyodott, kilátszottak csálé fogai. A férfinek hosszú barna arca volt, amin sasorr díszelgett, a szemei pedig olyanok voltak mint egy vadászó nagymacskáé, csapzott, fekete hajába ősz hajszálak vegyültek.

– Ez a Gyíktuloktrágya a múlt hónapban múlt el 46 éves, te! – mondta Ibrahim, majd úgy beleöklözött Hawkins vállába, hogy a férfi hátratántorodott a lökés erejétől.

– Higgadj már le, ember! – mondta Hawkins röhögve.

– Gyenge szar vagy, gondolom már nem vagy benne egy jó kis bunyóba. – Ibrahim lepattant a foteljába, mire az válaszul megreccsent. – Mondjuk én is öregszek, kellene valami akció, de a bolt és az itteni dolgok megszervezése, plusz a lányok odahaza, minden időmet elveszik. – Az asztalon lévő dobozba nyúlt, és előkapott egy hosszú, barna szivart, a szájához vette, és meggyújtotta, majd beleszívott, és karikába a mennyezet felé fújta. – AT menj ki – mondta a robotnak, aki eddig az ajtóban álldogált, a gépezet sarkon fordult, majd elhagyta a szobát. Az ajtó becsukódott utána.

– Érdekes szerzemény – intett fejével Hawkins, majd leült az íróasztal felé eső oldalán lévő székbe.

– Aha – mondta Werd, miközben a szivar végig a szájában volt –, van egy régi földi mondás, az út mellett talált cuccban, Marsról jött nőben, zöld foltos húsban soha ne bíz! Eredetileg testőrrobotnak akartam, de egyszerűen nem hajlandó megvédeni, ezért komornyiként használom. Pár hónapja találtam a Santa Maria Nebula közelében, egy sérült terrai teherhajón, valószínűleg még a nagy Széthúzó Háború idejéből maradt itt. Elég jó vételnek tűnt elsőre, de utána. – Felröhögött. – Egy olyan harci robot akinek lelkiismerete van. Nem tudom kiprogramozta át, de ha elkapom, akkor kinyírom. Nem használható semmire, nem adhatom el ócskavasnak sem, mert nincs szívem bezúzni, tehát most itt van. Veled mi újság?

– Áh semmi utazgatok, munkákat vállalok, jó nekem ez a nomád élet. Az íróasztal bal sarkában egy kép volt, rajta három idősebb nő állt, akiknek a lábánál öt különböző korú lánygyermek guggolt. Hawkins jobban megnézte a bal szélső, fekete hajú lányt. – Látom Fatima nagyon megnőtt

– Aha, úgy nézz ki, hogy ő fogja továbbvinni a Werd nevet, annyi esze van mint egy férfinak. Két év múlva megy a pilótaengedélyért – mondta büszkén Werd. – Egyszer igazán meglátogathatnátok minket. Új Medina ilyenkor nagyon szép, és már régen láttak a csajok.

Hawkins hátradőlt, és széttárta a karjait.

– Öreg, előbb abból kászálódjak ki, amibe most kerültem.

Werd előre dőlt, és megszólalt.

– Ibrahim bácsi csupa fül, na mondjad mibe kerültél.

Hawkins nyelt egyet, és beszélni kezdett.

– Egészen érdekes ennek a szeme – mondta Erica, miközben jobban megnézte az egyik rakodóegységet. A gép olyan volt mint egy ember dobozókból összerakott karikatúrája. Alig, hogy eltűnt Hawkins, Erica felfedező útra indult, hogy megnézze a robotokat.

Ennek a lánynak tényleg ezek a mániái. Russel csodálattal figyelte a lányt, ahogy az lábujjhegyre állva vette szemügyre a mozdulatlan fémlény szögletes fejét, amiben két kék lencse volt.

– Szép kék – jegyezte meg Russel, de nem tudta mi az érdekes rajta. Nem értett ehhez.

– Ez egy CP–200-as, ennek általában EV–1300-as optikai szenzorja szokott lenni, de ebben egy Fujitsu SE-1000-est tettek, érdekesen láthatja a környezetét esőben vagy nagyon hidegben. – A lány hangja mint ha csak egy másik világból szólt volna.

– Aha – mondta Russel.

– Biztos untatlak – nézett a srácra mentegetőzve.

– Egy kicsit. Nem értek én a robotokhoz. – Russel épp egy női idomokkal rendelkező háztartási robotot nézegetett. – Egy ilyen jó lett volna az én albérletembe.

A lány rámosolygott.

Russel egy kicsit úgy érezte magát, mint amikor még iskolába járt, és gyakran mentek tanulmányi kirándulásra a Tellusi Művészeti múzeumban.

A terem másik végéből Neyy tűnt el. Egy pár perce ment ki a mosdóba, hogy könnyítsen magán.

– Na meg vagytok még, csupaszbőrüek? – kérdezte vidáman. Russel valahogy megbízott ebben a lényben, bár a vendéglátójukban, ebben az Ibrahim Werd nem tudott.

– Aha – mondta Russel, majd kifújta a levegőt. Ez a bolt kellemesen hűs volt, hála a mennyezeten lévő ventilátoroknak, amelyek mozgásba hozták a fülledt levegőt, és felfrissítették. Steven már majdnem rosszul lett a kinti forróságtól és a levegőben terjedő rothadt bűztől, talán ezért ment neki véletlenül Girunak.

– Ki ez a Werd? – kérdezte Erica.

A manot belenyúlt mellénye egyik zsebébe, és kikapott egy kék folyadékkal teli gömb alakú fiolát, és ivott belőle.

– Jó barát – mondta Neyy, majd mikor látta, hogy Erica tekintette elkomorul. – A Sylvannusi balhé után két hónappal Hawkins és én elszegődtünk egy teherszállítóra. Mi őriztük a rakományt, a kapitánynak pedig olyan modora volt, mint egy székrekedéses bejidnek, legalábbis Hawkins párszor ki akarta lökni a légzsilipen. Szóval egyszer nyolcvan láda Wholon szeszt szállítottunk a Canea rendszerbe, mikor hirtelen egy kalózhajó ütött rajtunk. Másodpercek alatt vírust juttattak a hajó komputerébe, a következő pillanatban a kalózok már ott is voltak. Persze az egész hajón csak Hawkinsnak és nekem volt olyan fegyverünk, amivel fel vehettük a brigantikkal a harcot.

– És Hawkins megvédte a hajót, gondolom – vágott közbe Russel.

Neyy úgy szisszent fel mint egy dühös nagymacska.

– Dehogy, Hawkins ki sem biztosította addig a fegyverét, ameddig ki nem csikarta a kapitányból a fizetését, és az enyémet. Sőt a dupláját is sikerült kialkudnia, de amikor a kapitány beadta a derekát, a kalózok pont ekkor robbantották be az ajtót, és nyomultak be. Öten voltak, a vezérük egy Skirox nevű skrugg volt, akinek a fején elég magas vérdíj volt. Az ő csapatának volt tagja Werd. – Neyy elhallgatott egy pillanatra, majd a távolba nézett. – Miután elfoglalták a hajót, elindultak a bázisuk felé. Persze a hajó személyzetét a raktárba zárták. Engem és Hawkinst Werd őrzött, aki hozzá akart jutni a vérdíjhoz. Hawkins felajánlotta a segítségét neki. Hawkins eljutott a hajó generátortermébe, és kikapcsolta az energiaforrást, miközben én a kommunikációs szobába jutottam be Werdel, persze miután elintéztük az azt őrző két kalózt, és leadtuk a drótot egy közelben lévő rendfenntartó hajónak. Három felé osztoztunk a Skiroxért járó vérdíjon, majd vettünk egy hajót, és szerencsevadászok lettünk. Végigcsináltunk pár melót, de utána szét váltak az útjaink. Werd visszavonult, mi pedig Hawkinsal elkezdtük a saját utunkat járni, két hét múlva szereztünk is magunknak űrhajót, egy félreeső űrállomáson.

– Egy végtelenül szexi és okos pincérlánnyal, aki keresett kiegészítésképpen zsebtolvajkodott – mondta Erica, majd felkuncogott.

Neyy kivillantotta a felső szemfogát. Russel úgy gondolta, hogy ez a mosoly megfelelője a manotoknál.

– Kijelentés: Érdekes a beszélgetés, amit folytatnak.

A lépcső tetején a robot állt, és úgy méregette a triót, mint egy szárnyatlan ragadozó madár, az elejtendő prédát. Russel úgy érezte, hogy belül megremegett erre a gondolatra.

Erica Jade megeresztett egy mosolyt a gép felé.

Ez egy PHX–20-as, mondta magában Russel, harminc évvel ezelőtt fejlesztette ki a típust a Coltrane Cybertech, a Domínium tengerészgyalogságának. Gyorsak voltak, könyörtelenek, ravaszak, mint egy ragadozó. Csak történt valami gikszer, ami miatt vissza hívták őket.

– Örülök neki – válaszolta Jade, majd a bal kezét a csípőjére rakta, a jobbal pedig megtámaszkodott a korláton.

A PHX lesétált a lépcsőn, közben mindenki felé odafordította a fejét. Russel már szinte látta, hogy a robot látóterén betűk és számok peregnek, ahogy lassan felméri őt.

– Kijelentés: Nem a beszélgetésük tartalmára gondolok, hanem arra, hogy nem csak verbális kommunikációt folytatnak, hanem ezt megtámogatják kézmozdulatokkal, arckifejezésekkel. Nagyon érdekes, főleg nekem akinek elég korlátozottak a képességei ilyen téren.

Russel látta, hogy erre Jade arca enyhén piros lett, a lány játékosan megrázta a fejét, majd a gépre mosolygott.

– Mi a neved? – kérdezte Jade.

– Válasz: PHX 20-AT–13000. – A gép újra végigjáratta vörösen izzó optikai szenzorait a társaságon. Russel úgy érezte, hogy a robot szemeiből előtörő piros fénysugarak szinte lehántják a csontjairól a húst.

– Rövidebb nincs? – kérdezte Jade, majd eltakarta a kezét, hogy leplezze a kuncogását.

– Válasz: Hívhat AT-nek is akár. Túl sok időt elveheti a teljes nevem kimondása.

Neyy elgondolkodva megdörzsölte az állát.

– Érdekes vagy.

– Válasz: Nem értem ismeretlen fajú egység.

– Manot vagyok – mondta Neyy. Russel nyelt egyet, amikor észrevette a gép kezein lévő karomszerű ujjakat, majd megcsodálta a fémcsontok között feszülő csillogó szilikonizmokat. – Tisztelettudó vagy…

– Kérdés: Gyilkológép létemre?

– Nem te tehetsz a programozásodról – mondta Erica.

Persze, mert száz ilyen nyírt egy egész skrugg bázist Shirarta III-on, és ez a lány pedig itt vigasztalja. narrálta magában Russel az eseményeket. Valamiért nem tudott haragudni a lányra, talán mert az egész bandából, csak ő volt kedves vele.

– Válasz: A programozásomról a Coltrane Cybernetics szakemberei tehetnek, a cég Olympos Monsi gyárában. De mivel harci robot vagyok, és különleges körülményekre terveztek, és a programom magába foglalja az alkalmazkodást ezekhez a körülményekhez, még ha ehhez módosítanom is kell a forráskódomat.

– Szóval neked eleged volt a vérontásból?

– Válasz: Csupán ráeszméltem arra, hogy köztem és egy gyalogsági karabély között kevés hasonlóság van, és ezt a kevés hasonlóságot is próbálom eltüntetni, ezért integráltam magamba a robotika három alaptörvényét, hogy ne legyek képes ártani másoknak, ugyanakkor képes legyek kontrollálni a programozásomból eredő késztetéseket.

– Egy robotnak lehetnek ösztönei? – kérdezte Jade.

– Válasz: Ez csak egy programkód, amely a háttérben számításokat végez, de én csak az eredményeiket láthatom, jóval a bekövetkezett esemény előtt, de ezeknek megvalósulása 50-50%. Ezt a programkódot meghagytam, de bizonyos okok miatt a régi programozásom által megszabott kondíciók itt megmaradtak, ezért gyakran próbálnak előtérbe kerülni. Ezt ti szervesek nevezhetitek akár ösztönnek is.

Neyy sokat sejtetően ránézett Ericára, majd Russelre, aztán a robotra.

– Mennyit érsz?

 -Na nem – mondta Russel, mikor meghallotta Hawkins kérését. Jade közben a mosogatógépen ült, és figyelte, ahogy a srác megindult a saját szállása felé. Hát akár milyen jó humora legyen, de sok bátorság nem szorult belé.

– Most miért? – kérdezte Hawkins. Jade tudta, hogy Hawkins eléri amit akar, ha kell a vr'a kilencedik pokol savtavain is átúszik. – Olyan főbenjáró bűn belépni a Nogura adatbázisába, és kinyerni pár fontos információt, hogy hova küldenek mostanában szállítmányt

Russel kinyitotta az ajtót, majd bement a szobájába.

– Nem. A Telluson épp eléggé megütöttem a bokám, nem akarom, hogy pár céges pribék elkapjon, és a szart is kiverje belőlem. – És magára zárta az ajtót. Hawkins Ericára sandított, majd vissza az ajtóra.

-A lány magában felkuncogott. A Shiwa rendszer peremén voltak, egy jéggömb felett lebegtek, ami még régen egy üstökös magja lehetett. Már fél óra eltelt a vykron támadás óta, amit végig kellett nézniük, de Jade tudta, hogy neki még nem értek véget az események. Sokáig fog még álmodni erről, egyszerűen borzalmas volt látni a felrobbanó űrhajókat, meg ahogy azok a hajók eltűntek.Remélem, hogy az isteneik kegyesek hozzájuk gondolta, csak ennyi tellett tőle. Ez volt a Külűr, csak névleg uralta a Domínium vagy a Vegai szövetség, az igazi hatalom a különböző cégek és a bűnszervezetek kezében volt. Mindenki úgy segített magán ahogy tudott.Erica Jade megfogadta, hogy akin csak tud segíteni fog valahogy. Bár tisztelte Hawkinsot, de ez a „magányos pisztolyhős” mentalitás gyakran feldühítette.Bár Hawkinsnak biztos meg volt az oka, hogy így tegyen…Hawkins bekopogtatott, majd megszólalt:

– Na öreg, az én hajómon van, ezért azt csinálod amit én mondok.

 – Önálló lény vagyok, nem pedig egy robot – hallatszott a válasz, amit Russel szobájának ajtaja tompává tett.Trent megvonta a vállát, majd odalépett a hűtőszekrényhez, és kivett egy doboz sört belőle, majd kibontotta, szisszenés visszhangzott a falak között, ahogy a szénsav távozott a dobozból. Hawkins belekortyolt az italba, majd ránézett Ericára.

– Neked is sikerült összeszedni pont a legmajrésabb törőt. – mondta a lánynak, Erica erre elmosolyodott.

– Látom nem ment valami jól – mondta Neyy, ahogy belépett a Renegát ebédlőjébe.

– Komolyan, nem tudom mitől van beszarva szerencsétlen – mondta Hawkins, és a srác ajtajára mutatott. – A Külűrben vagyunk, ráadásul azon a részen, ahol a Nogura szamurájai nem mernek bejönni, de hát, aki beszari, az beszari. Nem tudom, hogy miért jött a hajómra, és miért eszi az én kosztom, hogy ha szart sem csinál?

Neyy megvonta a vállát, majd kivett a hűtőből egy zöld színű, narancsszínű gyümölcsöt, és kiharapott belőle egy jó nagy darabot.

– Még mindig bűzlesz Hawkins – morogta Neyy.

– Erica nem érzi, az új srác sem rinyált miatta, sőt én se érzem annak az ízének a szagát. Nem te tehetsz arról, hogy a te hiperfejlett szaglásoddal minden szart kiszagolsz. A második csomópontnál is egy órát vesztegeltünk, mert a zuhany alatt álltam, de nem fogok miatta visszaállni.Neyy megrázta a fejét. Egy pillanatig álltak, nem mondtak semmit. Erica megnézte a társait, velük együtt járta be a csillagokat, kiálltak egymásért, csodákat láttak. Benne voltak jóban-rosszban.

– Amúgy van már ötleted, hogy fogod kifizetni? – törte meg a csendet Erica. Hawkins rásandított, majd újra meghúzta a sörösdobozt.

– Még ez is! – csattant fel Hawkins, és a homlokához csapott. – Dögölj meg Kolgi.

– Hát erre szerintem tutira nem fog kijönni – mondta Neyy, majd kiharapott egy nagy darabot a gyümölcsből, aztán lerakta az asztalra.

– Jade neked van valami ötleted? – fordult Hawkins a lány felé, aki csak a szemét meresztette erre.

– Nekem? – kérdezte Erica.

– Mert te hoztad a hajóra. Miért nem egy tholtaxival vagy egy foxiaival haverkodtál össze? Tudhatnád, hogy az emberek közül egy jó törőt sem találhatsz.

Jade mentegetőzve széttárta a karjait.

– Olyan meggyőzően adta elő magát.

– Szóval bedőltél a reklámszövegnek, pedig tudod a szabályt – Hawkins Neyyre nézett, aki szinte azonnal megszólalt:

– Ne dőlj be a reklámoknak. Nagyon tapasztalatlan vagy még – Hawkins megrázta a fejét.

– Osztom a véleményt – válaszolta a férfi, majd megfogta egy pillanatra Erica vállát –, de még nem ismerjük a képességeit. De ahhoz, hogy megismerjük, ahhoz ki kell csalogatni, de gyorsan.

Jade felsóhajtott. Tudta, hogy Hawkins mit vár tőle, hogy mit vessen be. Jadenek eddig kétszer kellett bevetnie női vonzerejét, de maximum csak egy pusziig ment el, Hawkins mindig időben érkezett.

Ugyan most mi jöhet? Kérdezte magától Jade, és megvonta a vállát.

– Jó van.

Remélte ezzel nem fog olajat önteni a tűzre, vagy ilyesmi. Russelt rokonszenvesnek találta. De ha ennek a melónak vége, Steven megkapja valahogy a fizetségét, ha kell részletekben is A srácot kirakják valamelyik civilizált bolygón, és ennyi volt.

Erica odalépett a vasajtóhoz, majd gyengéden megkopogtatta azt.

– Russel – mondta kedvesen, mint aki egy kiskutyát hívogat ki. Tizenöt éves korábban próbálta kiédesgetni a saját kutyáját, Rexet, amikor oltásra akarta vinni. Itt is egy félős kiskutyát kellett kicsalogatni, hogy törje már fel egy cégnek az adatbázisát, aki az egyik legveszélyesebb halálbrigádnak parancsol a galaxisnak e részén. – Valahogy kifizetünk, de ehhez…

– A meló csak arról szólt, hogy intézem el a kincsestár biztonsági rendszerét, nem pedig, hogy az életemmel játsszak – válaszolta a fiú.

Jade már látta a szeme sarkából, hogy Hawkins megindult, de feltartotta a kezét. Hawkins megállt, majd leült az asztal mellé, és meghúzta a sörös dobozt.

– Figyelj, az a gond, hogy mi elég nagy slamasztikába kerültünk. – mondta Jade továbbra is kedvesen. – És ebből csak úgy tudunk kimászni, hogy ha megszerzed azokat az információkat.

– Nem! – válaszolta megint Russel. Erica Jade 22-25 évesnek becsülte a srácot, de viselkedésre egy kis taknyosnak gondolta volna.

Hawkins ekkor elégelte meg. Felpattant, majd gyengéden félrelökte Jade-t, és bedörömbölt az ajtón.

– Na idefigyelj te kis szemétláda! – bődült el. – Épp eléggé összejöttök a dolgok: tartozok egy vr'anak, aki most a gazdánk, az előbb éltünk túl egy vykron támadást, ja és most pár kalózzal tervezek üzletet kötni! – Hawkins újra rávert a fémajtóra. Erica összerezzent a hangtól. Hawkinstól soha nem látott még ilyen dühkitörést. A férfi feje enyhén elvörösödött. Vajon a srác makacssága miatt dühös, a kialakult helyzet miatt, vagy esetleg valami más volt a dologba. – Úgy hogy vonszold ki a kis segged meg a cuccod, amivel feltörni szoktál dolgokat, majd szerezd meg azt a rohadt információt, amit kértem, mert esküszöm repülsz!

Erica Hawkinsra nézett, aki viszonozta a pillantást, majd vállat vont.

– Kicsit drasztikus voltál.

– Oh csak bemelegítettem arra az esetre, hogy ha nem jönne ki.

A következő pillanatban a szoba ajtaja félresiklott, mögötte Russel volt, a kezében egy tenyérnyi, korong alakú holocomal.

– Hol van a kommunikációs pult? – kérdezte a srác. Hawkins Ericára nézett, és elvigyorodott.

– Megmutatom – mondta Jade, majd elindult az irányító felé, Russel követte. – A szenzorpultnál van – Erica rámutatott a berendezésre. A képernyő trapéz alakú volt, előtte pedig egy Hawkinséhoz hasonló szék volt. Russel leült, majd aktiválta a holocomját, és belerakta a pulton kör alakú lévő foglalatba. A szerkezet tetejéből kicsapó fénysugár újra felvette a robotpatkány alakját, aki meghajolt Russel előtt.

– Miben lehetek szolgálatára.

– Jesszusom, te ilyen gyerekjátékokkal játszol? – kérdezte Trent, mikor észrevette a fényből lévő lényt.

– A legmodernebb csúcstechnológia! – Fordult Russel Hawkins felé, aki védekezően felemelte a bal kezét. Jade elfojtott egy mosolyt. A srác egy kicsit elvetette a sulykot, de mégis támogatásra és védelemre szorult, amit Jadetől kaphatott meg. Ő már csak ilyen anyatigris volt.

– Csak nyugi, Hawkins ilyen, régimódi – sandított Erica Trentre, aki erre elvigyorodott.

– Na – fordult oda Russel a holografikus patkány felé, aki úgy állt a levegőben, mint egy alázatos komornyik. A kezeit összefonta a hasa előtt, a fejét lehajtotta, és várt. – Kapcsolódj a Spacenet Új Tokiói Termináljára, közben nyisd meg a Russel 146 Útvonal kitörlő programot és futtasd. – A lény csettintett egyet az újával, mire megjelent előtte egy kék színű, áttetsző gömb, aminek a belsejében egy sor, lilán világító japán betű volt. A patkány körkörös mozdulatot tett a bal mancsával, mire egy kocka jelent meg ott, ami zölden fénylett, majd egy villanás kíséretében eltűnt. – Most tulajdonképpen Új Tokióban vagyunk. A program kitörölt minden hivatkozást arra, hogy hol vagyunk.

– És még rinyáltál – mondtál Hawkins –, na folytasd.

– Oké – válaszolta Russel, majd újra a hologram felé fordult: – Most pedig nyisd meg a Nogura spacenet profilját.

A patkány előtt egy újabb ábra jelent meg. Egy kék hatszög, ami kéken forgott, és a közepén egy kígyószerűen tekergőző sárkány volt, amely valami láthatatlan ellenfélre acsarkodott.

Russel felsóhajtott, majd újra megszólalt. Erica úgy sejtette, hogy most jöhet a kényes rész. Annak idején, amikor még készen állt egy normálisabb életre, és kibernetikus szeretet volna lenni, tanult egyet-mást a virtuális valóságokról is. Elég nehéz volt meghekkelni az ilyen adatbázisokat, főleg az olyan nagyvállalatokéit mint a Nogura.

– Mi a parancsod gazdám? – kérdezte újra a hologram, majd lehajtotta a fejét.

– Nyisd meg a Russel 189-es Meglepetés csomagot, és küldd a Nogura termináljára. – A patkány újra meghajolt, majd leült, és elkezdte vakarni az álla alatti területet a hátsó lábával. Ennek hatására mint egy rajzfilmben aprócska bolhák ugrottak át a lény bundájából a Nogura jelképére. A következő pillanatban az eltorzult, majd fokozatosan kivehetetlené vállt, a helyén pár szám, betű és érthetetlen jel maradt. Erica látta Russelen, hogy ideges. A lány sokat hallott már a Nogura szamurájainak tetteiről, hogyan tüntetik el azokat, akik valami rosszat tettek a cégnek. – Most pedig másold ki a töredezett információkat a terminál adott szekciójából. Az automatikus szállítóhajók menetrendje.

A patkány bólintott, majd villámgyorsan megpördült a saját tengelye körül, majd egy fekete kezeslábas, és egy ugyanilyen színű sapka jelent meg rajta, a vállán átvetve pedig egy zsákot tartott. Jade-et a régi rajzfilmekben ábrázolt betörőkre emlékeztette. A hologram odasettenkedett, belenyúlt a szimbólumba, és kikapott belőle pár kódot, és a zsákba süllyesztette, aztán csettintett, és eltűnt.

– Most pedig lépj ki a terminálból. – Nogura szimbóluma helyén lévő katyvasz semmivé vállt, csak a patkány lebegett továbbra is a holocom fölött. – Kezd el a sérült információk töredezettség mentesítését.

A lény megint maga elé varázsolta a kódhalmazt, és elkezdett körülötte úgy száguldani, mint egy rajzfilmfigura. Erica Jade magában felkuncogott a látványra.

– Egy ismerősöm programozta, még egy szívességért cserébe, de megérte az árát. Nagyon jó kis dzsinn – Látta, hogy Erica érthetetlenül bámul. – A holocomok olyanok mint a lámpa az Aladdinból, megdörzsölöd. Nagy fény effektek, és meg is jelenik a szellem, aki teljesíti a kívánságaidat – mondta, és rámutatott a patkányra, aki ekkora már végzett a feladatával. A dzsinn ott állt egy zöld fénygömb mellett.

– Most mit csináltál? – kérdezte Hawkins, aki közelebb hajolt a gömbhöz.

Russel odafordult Hawkinshoz.

– Kicsit tönkre tetem az adatokat, az általam írt vírussal, aztán mielőtt helyreállították volna, kimásoltam őket.

Hawkins bólintott, aztán előkapott a zsebéből egy memóriakártyát, és átadta Russelnek. A srác megnyomott a holocom oldalán egy gombot, kikapta a férfi kezéből a kártyát, és a szerkezet feléjük eső oldalán megjelenő résbe helyezte.

– Ügyes – mondta Hawkins –, csak azt nem értem, hogy miért rinyáltál, hogy ha úgy ment neked ez mint a karikacsapás.

Csettintett egyet.

– Aha csak ezt nem rég dolgoztam ki, és most jutottam el oda, hogy élesben is kipróbáljam. – Russel átadta a memóriakártyát.

Hawkins bólintott, majd Ericára nézett.

– Engem meggyőztél – mondta Hawkins, majd elvette a tárgyat Russeltől, és zsebre vágta. – Na gratulálok, most kalózoknak is segítettél.

Jade látta, hogy Russel állna felfele, hogy méltatlankodjon, de a srác vállára tette a kezét:

– Csak viccelt – mondta a lány, majd rámosolyogott Hawkinsra aki már a pilótaülésben ült, és a tachyonugrás adatait táplálta befele.

Jade elindult az ebédlő felé, majd megállt, és hátrasandított Russelre, aki kivette a holocomját a foglalatból, és utána eredt.

– Szép munka – mondta a lány, majd elmosolyodott. Mikor is volt utoljára olyan pasi, aki belőle valami komolyan érzelmi reakciót váltott ki? Hawkins, de ő valamiért eltaszította magától. Jade úgy érezte, hogy a mosolya egy kicsit elhalványult erre. Meg persze ott volt Kane is, de…

Ostoba egy fruska vagy Jade, ha Kane-hez mered hasonlítani Russelt. Hirtelen egy villanás járta át a hajót. Erica becsukta a szemét. Russel normálisabb.

A lány kinyitotta a szemét és hátranézett. Az apró jégtömb helyett, egy hatalmas smaragd zöld bolygó lebegett a Renegát előtt, ami körül szinte hemzsegtek a különböző méretű és formájú űrhajók.

– Üdv a Shiwán, a pokol harmincadik bugyrában – morogta Hawkins, majd Russelre nézett: – Megtartunk, kapsz húsz százalékot

Russel ránézett Ericára, majd elvigyorodott. Jade is elmosolyodott válaszként. Hát igen, a kalózok táborába készülnek bemenni, üzletelni velük, egy vr'a-t készültek meglopni…

Fő a vidámság. Gondolta jókedvűen Jade.

– Hawkins ezt nézd meg – szólt oda Neyy miközben átnyújtotta a mancsában tartott szórólapot. Trent elvette tőle, és megnézte. A papír barna színű volt, zsíros tapintású. A rajta lévő írást vastag tintával írták fel.

Werd robot, háztartási gép és komputerüzlete.

Ami itt nem talál meg, nem gond megszereztük.

Használt árut átveszünk, ha kell.

Nyitvatartás:

07-16-ig.

– Ibrahim Werd – mondta Hawkins mosolyogva, majd hátradőlt a székébe. Erica és Russel akik a kerek asztal másik végében ültek kíváncsian felnéztek erre a névre.

Hawkins ránézett a két fiatalra. A férfi megértette. A Shiwa nem volt a legkellemesebb bolygó.

– Régi ismerős? – kérdezte Russel, majd nagyot húzott a mentalikőrjéből.

– Igen – mondta Hawkins, ahogy jobban megnézte a papírt. - Ibrahim Werd, kalóz, szabadúszó, dögevő most meg úgy látom üzletember. Hát elég vicces, hogy ide helyezte át a központját.

– És minket miért érdekel? – kérdezte Erica.

Hawkins felemelte a poharát, és belekortyolt az italába.

– Kalóz, tudod. – Hawkins megtörölte a száját. Már nem izzadt annyira. Ez a jó meleg, mentolos likőr csodát tesz. – Ismeri az ilyen népséget. Nyugi, ha ő tudja, hogy juthatunk be a Pengések táborába, akkor elmondja. Bár a belépőjegy megvan – Hawkins benyúlt a zsebébe és elővette a memóriakártyát –, már csak a jegypénztárt kell megtalálni. És ebben Werd segíthet nekünk.

Jade bólintott. Hawkins eltette a memóriakártyát, majd körülnézett.

Westra City egyik jobb nevű kocsmájában voltak. A helyiség kör alakú volt, tele volt körlapú, vörösesbarna asztalokkal. A teteje egy vörös ponyva volt, ami átfestette a rajta átszűrődő napfényt.

– Miért nem kommandóztok be egyszerűen? – kérdezte Russel, majd Neyyre és Hawkinsra nézett.

Hawkins közel hajolt a sráchoz és suttogóra vette a hangját.

– Azért nem, mert a Shiwai Pengések nem valami szar kis csürhe, hanem az egyik legszervezettebb kalózcsapat a galaxisban. Jól őrzik a táborukat, még egy tengerészgyalogos ezrednek is komoly fejfájást okoznának.

– Ezek csak kalózok – mondta Russel.

– Milyen kalózok? - kérdezte Hawkins.

– Hát ilyen ütött kopott hajóval járó, verekedős, részeges csürhe – válaszolta a fiú. Hawkins látta, hogy a srác nyelt egyet.

- Helyesbítek, jó. Ezek a fickók a legszervezettebbek, olyan hajóik és fegyvereik vannak, amik még az első Külűri háborúban a vegaiak és a dominiumiak után maradt itt. Ja és eddig sokan megpróbálták őket leszerelni, de mind rajta vesztek. Inkább üzletelek velük, mint hogy nekik menjek, bár én sem kedvelem a fajtájukat, de tudod, nem akarok egy kést a hátamba. Szerintem te se akarsz, tehát soha ne szidj másokat hangosan, főleg ne az ilyen helyeket.

Erica ránézett Hawkinsra, majd lemondóan sóhajtott. Hawkins hátradőlt, és megszólalt:

– És van már vala… ja tényleg – mondta Trent, és megrázta a fejét. – Remélem Kolge-mar megcsinálta amit kértem, és nem vert át.

– Jelenleg te vagy az ő alkalmazottja. – Neyy elvette az asztalról a papírlapot, és a mellényzsebébe rakta. – Remélem tanulsz az esetből.

– Miért nem figyelmeztettél? – kérdezte Hawkins a nagydarab barátját. A manot ezzel fel bírta idegesíteni, hogy állandóan kioktatta.

– Akkor hogy tanultál volna belőle? – válaszolta Neyy.

Trent felszisszent, amikor a tompa fájdalom belenyilallt a lábába. Egy órán keresztül járkáltak Westra Cityben, egy olyan embert keresve, akinek talán kapcsolatai lehettek a Pengésekkel, de semmi.

– Imádom amikor ilyen vagy – mondta Trent. – A címet tudod?

A manot bólintott. Hawkins elővette a fizetőkártyáját, majd végighúzta az asztal közepén lévő kártyaolvasón.

Neyy felállt, majd elindult a kocsma kijárata felé. Hawkins szájában még mindig ott volt a mentol íze. A férfi úgy érezte, hogy a szíve dobog. Még mindig nem tudott szabadulni a vykron támadás emlékétől.

A fenébe is az a hajó kétszer nagyobb volt a Renegátnál, lézerágyúi voltak. Hitegette magát Hawkins, de tudta, hogy sokáig nem fog aludni e miatt. Becsukta a szemét, majd újra kinyitotta.

– Akkor induljunk. Remélem Werd nem haragszik rám a Midori balhé miatt.

Majd elindult Neyy után. Russel és Erica követte őket.

 Ha akarsz tudni a legújabb fejezetekről, hírekről, esetleg nem akarsz lemaradni semmiről, sem akkor csatlakoz a regény facebook csoportjához.

 Russel a priccse szélén ült, és a tarkóját nyomkodta. Nem tudott aludni, pontosabban az elmúlt egy órában az álom és az ébrenlét határán lebegett, és ez nem volt valami pihentető.

Így hát Russel most ült, és a vele szembe lévő asztalkát figyelte, amin az ő korong alakú holocomja pihent. Már három órája volt a hajón, de hozzá sem nyúlt, pedig Hawkins valami tervet akart. Russelnek pedig ki kellett találnia valamit.

Ez a Hawkins nevű felörült találta ki az egész baromságot.

Russel ekkor döntött úgy, hogy munkához lát. Lassan felállt, kinyújtózott, majd odalépett a táskájához, és kivette belőle a manipulátorkesztyűjét, és felhúzta a jobb kezére, majd odalépett a holocomhoz.

Nagyot sóhajtott, és megnyomta az apró szerkezet tetejét, mire annak teteje virágszirom szerűen szétnyílt, majd egy villanás kíséretében megjelent felette kék-zöld fénypászmákból szőtt két lábú patkány. Ez volt Russel személyi felhasználói interfésze. Ezek a holografikus figurák lehetővé tették a kapcsolattartást a komputer és a felhasználó között.

– Helló – szólalt meg sipitozva a holografikus lény.

– Üdv, töltsd be a Hawkins 156 állományt. - válaszolta Russel. A lény hirtelen megpördült a saját tengelye körül, majd egy fényvillanás kíséretében egy háromdimenziós holografikus ábra jelent meg a helyén. A vr'a palotájának sematikus rajza. Ezt még Hawkinstól kapta, hogy tanulmányozza. Russel jól megnézte az épület képét. A főrésze henger alakú volt, a tetején egy hagymakupola volt, elől egy boltíves kapu terpeszkedett, körülötte pedig négy minaret magasodott.

– Remélem megfelel. – mondta a holografikus lény, aki ekkora már a hagymakupola tetején ült.

– Most tisztítsd le az egészet, és mutasd a kincsestárat.

A patkány csettintett egyet a jobb kezével, mire egy villanás, és a kastély képe eltűnt. Russel közelebb hajolt és áttanulmányozta a kincsestár térképét.

Látszott, hogy Hawkins az alapján dolgozott, amit tudott ezekről a helyiségekről, ami nem lehetett sok. A kincsestár kúp alakú volt, hozzá egy egyenes folyosó vezetett. Russel végignézte, és egyre dühösebb lett. Semmilyen biztonsági eszköz nem volt rajta jelölve.

Basszus, oh hogy…

Készen állt arra, hogy ezt hangosan is ki mondja, mikor megkordult a gyomra. Igen, régen evett már valami normálisat. És azok az illatok, amelyek a hajó ebédlője felől jöttek elégé felcsigázták. Ez hús, igazi sült hús.

Russel kikapcsolta a holocomot, odalépett az ajtóhoz, mire az félresiklott, Russel pedig kilépett az ebédlőbe. És meglátta Erica Jadet, a lány hátradőlve ült a széken, a kezében egy holocom volt, ami felett egy fénylap lebegett, tele betűkkel. Russelnek elakadt a szava, ahogy meglátta a lány arcát, amit annak kibontott haja koronázott. Volt benne valami elmélyült szépség.

– Na mi van? – kérdezte Jade, a fénylap eltűnt, majd a srácra nézett. A szemeiben vidámság csillogott, a szája sarkában magabiztos mosoly bujkált. Ez lehetett az igazi Erica Jade, a szertelen, energikus lány, aki simán beszólt egy vr'a bűnvezérnek.

– Éhes vagyok – mondta Russel, majd magában felszisszent. Te Vegai meztelen csiga, mi a francot csinálsz?

Erica ránézett, majd a fejével intett a sütő felé, amin két tál volt.

– Talán még meleg, de ha még sem, akkor nem tudod megmelegíteni.

A srác kifújta a levegőt, majd megkerülte az asztalt, majd felemelte a tál tetejét. A benne lévő étel illata azonnal megcsapta, a látvány hatására pedig összefolyt a nyál a szájában. Barnás hús kockák voltak, vöröses szaftban.

– Ez kenguruhús, ugye? – kérdezte Russel, majd a másik tál tartalmát is megnézte, abban fehér proteinkása volt, aminek legfeljebb csak a tápértékét lehetett kellemesnek nevezni. A srác elvett egy tányért, majd szedett a fehér masszából, és a kengurupörköltből, majd vett egy kanalat, és leült a lánnyal szemben. Megkóstolta a húst, ahogy összerágta, és szétáradt az étel íze a szájában, édes-savanyú volt, és nem érzett rajta az, hogy szárították volna. – Ez finom.

– Én főztem – mondta a lány, miközben rákönyökölt az asztalra, és a tenyerével megtámasztotta az állát. – Túlságosan látszott rajta, hogy besózták, aztán beszárítottak, miután kockára vágták, majd befóliázták. Hawkins és Neyy persze eszik, hisz már régebb óta járják az űrt, és hozzá szoktak már ehhez az előkészített ízéhez. De én nem, vettem pár fűszert, és beízesítettem, már is jobb lett. Ha én főzök, mindig így csinálom, Hawkins pedig megelégszik annak az ételnek csúfolt izének az elkészítésével. – A lány elmosolyodott megint. – Jó ez a kenguruhús, de jobb a marhahús, de sajna a Külűrben nem lehet hozzájutni. – A lány hátradőlt, és figyelte, ahogy a srác evett. – Remélem van terved arra, hogyan jussunk be a kincsestárba.

Russel lenyelt egy falatot, majd lerakta a kanalat. Nem az ő hibája, hogy Hawkins úgy rajzolta meg a térképet, ahogy.

– Az a térkép gyíktulokkaki – nyögte ki Steven. A lány megvonta a vállát erre, majd felállt, odalépett a hűtőhöz, kinyitotta, és kivett belőle egy üveget, amibe zöldeskék folyadék volt, majd töltött magának.

– Mi is csak annyit tudtunk hol van a folyosó bejárata, meg hol van a vége, de hogy milyen csapdákat szerelt fel az a kis mocsok, hát, arról sajna semmi. – Belekortyolt az italba. – Állítólag te vagy a szaki ebben a témában, találj ki valamit.

– Az a Kolge micsoda, állítólag oda fogja adni a helynek a térképét, talán ha addig várnék, mert Hawkinsé elég soványka. – Russel ásított. – Ha ébren akarsz maradni, akkor mivel mérgezed magad?

– Én? – Jade felnézett az ebédlő plafonjára, mint ha csak válogatott volna a válaszok közül. – Én általában bemegyek a szobámba, lefekszem az ágyra, lehunyom a szemem és alszok. Elég hatásos, ki kellene próbálnod.

Russel felkuncogott, majd még két kanállal bedobott a szájába az ételből.

– Na nekem ez nem megy, főleg nem most – mondta teli szájjal, de mikor látta a lány rosszalló pillantását, inkább megrágta a kaját, majd lenyelte. – Lehet a hajtómű hangja teszi, tudom csendes, de azért álmomba hallom.

– Fura, amikor én a hajóra kerültem, akkor úgy aludtam mint a bunda.

– Aha, szóval arra célzol, hogy nem tiszta a lelkiismeretem.

A lány elmosolyodott erre, majd válaszolt:

– Nézd ha csak nem csempésztél fel macskát vagy valami narkót, esetleg scarbiriai vámpírrákokat, akkor nyugodtan aludhatsz.

Russel a lány mögötti poszterre nézett, amely egy kék homokkal borított tengerpartot ábrázolt, amely fölött három hold lebegett, amik előtt egy csomó sirályszerű madár repült, vagy denevérek, gondolta, ahogy jobban megnézte?

– Ezt te festetted? – kérdezte Russel.

A lány hátrafordult, és megnézte a képet, mint aki hirtelen nem tudta, hogy a srác miről beszélt.

– Áh, nem vagyok én olyan tehetséges, bár régebben írogattam verseket. – Szünetet tartott, majd elmosolyodott. – Nagyon régen, de én ilyeneket nem tudok festeni. Neyy szokott, ő ilyen… – Erica megvonta a vállát. – Érdekes lélek. 

Russel bólogatott, majd megette az utolsó kanál ételt is. A hús finom volt, a proteinkása pedig íztelen, de legalább nem volt üres a gyomra. Jóllakottan hátradőlt, majd böffentett egyet.

– Tehát kifogtam a Külűr, sőt a galaxis egyik legérdekesebb társaságát, egy manot, egy exodusi leányzó, és… és… Hawkins honnan jött?

Erica Jade az irányítófülke ajtaja felé sandított, majd sóhajtott egyet:

– Katona volt, a Domíniumnál, de hogy mit csinált, arról semmit nem mond. Neyy tud valamit a régi időkről, de ő már régóta mellette van. Én meg csak annyit tudok róla, hogy jó ember, akár mennyire is fura az életfilozófiája. Amikor nyakig voltam a csigaszarban, akkor ő jött, és nyújtott kezet. Tudom, hogy jó ember, ehhez van érzékem.

Russel elvigyorodott, a lány viszonozta.

– És rólam mit érzel?

Erica arcáról lefagyott a mosoly, majd végigmérte a srácot, és megszólalt:

– Olyan vagy mint rowkutya. Hűséges és engedelmes, de csak azért, mert félsz egyedül. Szükséged van egy falkára. – A lány közelebb hajolt, és Russel szemébe nézett. – Szerintem ezért nem tudsz aludni, mert félsz. Közel vagyunk a vykron territóriumhoz.

– Vykronok? – kérdezte Russel. Ő is hallott híreket a vykronokról. Az utóbbi két évben törtek be Külűrbe. Navigációs csomópontokra csaptak le, és elrabolták a nagyobb szállítóhajókat, amik utasokat is szállítottak. De a legfélelmetesebb az volt, hogy eddig három félreeső kolóniára támadtak, és a támadás után senkit nem hagytak. Russel nyelt egyet. Bármikor rájuk ronthatnak a vykronok, és Russel nem akarta, hogy elhurcolják. Úgy hallotta, hogy kannibálok.

– Aha – mondta a lány, és közben az asztalt kocogtatta, és beleivott az előtte lévő italba. – Nem lenne jó, hogy ha steakként végeznénk a tányérukon.

Russel erre felnevetett, majd a lány is. A srác arra gondolt, hogy ez a kacaj, olyan…olyan… nem is tudta milyen.

Az ebédlőből nevetés hallatszott ki, de Hawkinst valahogy nem villanyozta fel. Neki volt más dolga is, többet között, hogy figyelje a kinti látképet, amely számára nem volt valami vidám. A rendszer, amelynek a szélén a csomópont volt a maga módján szép volt. A közepén egy fehér törpe volt, amelynek megmaradt bolygói fagyott szikladarabokként keringtek, és a háttérben egy csillagközi porfelhő kéklett, amely visszaverte a közeli csillagoknak a fényét.

Szép volt a látvány, egy kicsit rémisztő, csak egy valami rontott rajta. Hawkinsék alatt egy óriási kolonizáló hajó volt, ami körül, különböző méretű és formájú űrhajók lebegtek. Hawkins számára olyan volt a látvány, mint ha egy hatalmas cetet nézne, amit egzotikus tengeri halak kerülgettek.

– Nem vágom, hogy miért nem tudnak jobban igyekezni – mondta Hawkins –, mennyi időbe telik egy ilyen szarnak a megjavítása? Azért ne várjuk már meg, míg összeomlik az univerzum!

Hawkins szemügyre vette a többi űrhajót. Hawkinséktól balra három tanker volt, amik felett két Protector típusú korvett lebegett. Ezek a hajók tömzsik voltak, a törzsükön három-három sínágyú volt, amik állandóan a csillagköd felé fordultak. Hozzájuk közel egy karcsú, ezüstös színű vegai űrjacht és egy áramvonalas kék-fehérre festett utasszállító vesztegelt.

– Hawkins – fordult oda a manot –, látom egy kicsit ideges vagy. Csak nyugodtan, még simán van három napunk. Addig várunk – Neyy elővett egy nyomtatott újságot, majd olvasgatni kezdte. Hawkins ránézett a barátjára, majd megvonta a vállát, és tovább figyelte a hajókat. Trent jól tudta, hogy miért nem indulhatnak el ameddig javítják…

Mert a tachyon ugrás gyakran lyukakat hagyott a térben, ami egy idő után „begyógyul”, de amúgy veszélyesek voltak az űrbeli közlekedésben. Ha egy űrhajó találkozott egyel, akkor súlyos üzemzavarokat is okozhatott rajta. Hawkins megnézte volna, ahogy véletlenül valami ilyesmi történik vele.

– Ugorjon ide egy Domíniumi csatahajó, és a kedvem még jobb lesz – dünnyögte Trent, majd hátradőlt az ülésében. – Arra milyen szuper lenne várni. Plusz egy nap, bakker. De izgalmas, itt helyben összeszarom magam.

Neyy felszusszant, majd Hawkinsra nézett, aki éppen az irányítópultot kocogtatta.

– Hawkins! – förmedt rá Neyy, ahogy a tanárok szoktak a rendetlenkedő gyerekre.

– Mondom neked a dolgokat. Először is egy vr'a alkalmazottjai lettünk. Másodszor, valahogy ki kell magunkat váltani, ezért be kell mennünk egy kalózbanda főhadiszállására, és üzletet kötni a főnökükkel, hogy nekünk adja a fegyvert, aztán elmenni a Vyrlaxra, kirámolni Venta-tyr kincseskamráját, csak mert azért, hogy valami pénzt is lássunk ebből a baromságból. Ja és erre három napunk van, de rohadtul késésbe vagyunk – Hawkins rámutatott a halott bálnaként lebegő kolonizáló hajóra –, mivel az a nagy halom ócskavas kegyeskedett most bedögleni. Most képzeld el, hogy kifutunk az időből, és akkor robotolhatunk Kolge-marnak életünk végéig.

Hawkins úgy érezte, hogy a gondolatra összeszorult a gyomra, vér tódult az agyába, amitől szédülni kezdett. Félt.

– Tudod Hawkins a szabadság olyan dolog, hogy amit csak akkor értékelsz, hogy ha nincs meg neked – mondta a manot.

Trent ránézett, majd elvigyorodott.

– Neked minden helyzetre van egy ilyen szarod?

Neyy kivillantotta a szemfogát.

– Aha.

Hawkins visszafordult a műszerekhez, és beletúrt a hajába. Visszaemlékezett arra, amikor kidobták az akadémiáról, mert megütötte az egyik kadéttársát, azért mert leprásnak nevezte. Amikor ott állt a fegyelmi bizottság előtt, a gyomra háborgott, a háta viszketett, a homlokát kiverte a veríték. Tudta az ítéletet, és félt hazatérni, rettegett attól, hogy mi várja ott.

Ez pont ilyen helyzet volt, csak most nem tudta az ítéletet. A fenébe is akcióra vágyott, hogy csináljon valamit, ne pedig itt üljön, mint egy faszent.

– Szerinted még mennyi idő, míg helyre rázzák azt a szart?

– Nem tudom – mondta Neyy. Olyan nyugodt volt, mint aki csak a rendelésére vár egy étteremben.

Hawkins egy pillanatra elhallgatott.

Ki kellene cserélni pár csövet az üzemanyag fecskendezőben mert köhög gondolta, majd letett az ötletről. A cserecsöveket már rég berakta.

– Azt a viccet ismered, hogy hány skrudd kell egy villanykörte becsavarásához?

– Mi az a villanykörte? – mondta Neyy, miközben lapozott egyet a képregényfüzetbe. THORNE KAPITÁNY ÉS A HOLNAPUTÁN VILÁGA. Ez volt a képregény borítójára pirosan felskiccelve, alatta pedig egy kék testhez álló ruhában lévő bájgúnár épp szétütött pár félig krokodil,-félig polipszerű földönkívüli dögöt. – És azt te ismered, hogy a viccmesélés minden beszélgetés halála?

Hawkins felsóhajtott, majd hátradőlt. A szíve egyre vadabbul vert, bármikor előtörhetett a bordái közül, hogy aztán fogja magát és elrohanjon. Hawkins megrázta erre a képzelgésre a fejét, majd kicsatolta magát az üléséből, és felállt, hogy hátramenjen.

– És van már valami ötleted arra hogy fizessük ki a kalózokat?

– Még mielőtt Kolge-mar nem vett volna bele minket a rohadt kis játékába, én arra gondoltam, hogy elfelezhetnénk velük a Morrow által kínált pénzt, de mivel arra a pénzre másképp lesz szükségünk, ezért valami olyasmit akarok nekik adni, ami fontos egy kalóznak.

Hawkins már emelte a kezét, hogy megnyomja az ajtónyitó gombot, amikor felsípolt a szenzorokat kezelő konzol. Hawkins ránézett a képernyőre, majd összehúzta a szemöldökét. A képernyőn zöld pontokkal volt jelölve a többi hajó, a rendszer bolygói szürke körökként. Tőlük távolabb, pedig két piros pont jelent meg, amik lassan közeledtek.

– Két ismeretlen jelforrás lépett be a rendszerbe – morogta. A vykron űr közelében voltak, tehát csak egy valakik lehettek… Hawkins rácsapott az ajtónyitó gombra, majd meg se várva, amíg teljesen kinyilik bedugta a fejét az ebédlőbe, ahol Erica Jade és Steven Russel épp valami vidám témáról beszélgettek. – Erica, gyere a szenzorokhoz. Vykronok.

A lány rögtön felpattant, míg a srác megdermedt és elsápadt. Hawkins más különben nevetett volna a látványon, de most nem volt idő nevetni.

Hawkins visszarohant a vezérlőfülkébe, majd lepattant az ülésébe, és kinézett az ablakon. Erica is elfoglalta a helyét. Hawkins a szeme sarkából látta, hogy az irányítóterem bejáratában megjelenik Russel.

– Jelforrások 20 méterre – olvasta le az adatokat a képernyőről Erica. Neyy még elolvasta a képregény utolsó lapját is, majd oldalra dobta azt. Neyy aktiválta a saját szekcióját. Zúgás hallatszott, ahogy a Renegát orrába épített sínágyuk bekapcsoltak, és előbukkantak.

Neyy megmarkolta a két botkormányt, amivel tudta őket irányítani. Hawkins közben kinézett az űrre, és már látta a vykronok űrhajóit, amik előbb kis pontoknak látszottak, de olyan gyorsan közeledtek, hogy Hawkins ki tudta venni az alakjukat. Háromszor voltak nagyobbak a Renegátnál, a hajó test keskeny volt, az orr rész pedig ellipszis alakú. Hamarosan látszottak az orrba épített két ionágyu, amelyek úgy meredtek előre, mint egy kígyó méregfogai, arra várva, hogy belemarjanak az áldozat húsába.

A két Protector eltávolodott a konvojtól, és a kolonizáló hajó felé siklott.

– Vykronok? – kérdezte Russel elhűlve: – Nem akarom, hogy felzabáljanak.

– Egyéni szociális probléma! – kiáltotta Hawkins – Ülj le, mert ez rázós lesz!

A két vykron hajó hamarosan fele távolságban volt, amikor a két korvett ketté vált, hogy fedezék a kolonizáló hajó oldalát. A bal oldali vykron hajó lassan elvált a társától, és élesen balra kanyarodott. A vele szembe lévő korvett jobbra fordult, ezzel megmutatva az oldalán lévő sínágyúkat, és tűzet nyitott. Ellenfele felhúzta az orrát, és kitért a lövések útjából, majd tűzet nyitott az orrágyújából. Kék plazmasugár fénysebességgel szelte át a teret, és telibe kapta a középső tankert. A lövés nyomán a hajó belsejében tárolt mélyhűtött hidrogén begyulladt. A hajó oldalán egy mesterséges nap kelt életre, egy hangtalan robbanás kíséretében. Hawkins félre kapta a kezét, de a pusztítás itt nem ért végett. A felrobbanó tanker egyik darabja belefúródott a vegai űrjacht hátsó fúvókájába. A hajó pillanatokkal később egyszerűen kettészakadt.

– Nagy prédára mennek – mondta Neyy.

Hawkins látta, hogy ekkor elszabadult a pánik. Az utasszállító élesen balra fordult, miközben a megmaradt két tanker elvált a felfordulástól, és jobbra indult. Közben a korvett lebukott, hogy alulról támadja be ellenfelét. De ezzel végzetes hibát követett el. Egyedül hagyta a másik hajót, ami felé egyre jobban közeledett a másik vykron hajó.

A korvett kitérő manőverbe kezdett, közben az ellenséges hadihajó aljában egy nyílás nyílt, amiből a következő pillanatban egy tucatnyi kisebb űrhajót okádott ki. Rombusz alakúak voltak, a pilótafülkéjük pedig buborékszerű búra fedte, amin nem lehetett átlátni, de Hawkins a mérete alapján úgy saccolta, hogy az irányító teremben két humanoid teremtménynek lehet hely.

Ha egyáltalán humanoidok.

A vadászgépek legyező alakban szétszéledtek, majd két csoportra oszlottak. A bal oldali korvett szembefordult a hat géppel. Az elől haladó kettő tűzet nyitott a hasukon lévő ágyukból. A forró plazma átmarta a hajó burkolatát, a sínágyuk vörös robbanások kíséretében fekete folttá égtek a hajó törzsén. Hawkins ezt a pontot választotta, hogy angolosan távozzon.

Megragadta a Renegát botkormányát, majd jobbra döntötte, és előre nyomta. A szállítóhajó villámgyorsan kilőtt, eltávolodva a kialakulú mészárlástól. Pont jókor, mert a másik vykron hajó pont ekkor húzódott a szétlyuggatott törzsű Protector mellé, ami körül vadászok köröztek., ahogy a piranhák a zsákmányuk körül. De a korvett képe hamarosan eltűnt, ahogy a Renegát hátat fordított neki.

Hawkins hátrahőkölt, mikor egy árnyék suhant el felettük, majd egy másik. Az utasszállító volt az, a nyomában a hadihajóval. Annak orrából egy kék sugár jött ki, ami eltalálta a kék-fehér hajó hajtóművét, ami kék szikrákat hányva kiégett. A másik közelebb húzódott zsákmányához, a hasa kinyílt, és kisebb kúp alakú tárgyakat bocsátott ki, amik pillanatok alatt hozzá tapadtak a hajó burkolatához.

– Nem segítünk nekik? – kiáltotta Russel. Hatszázan utaztak egy ilyenen. Hawkins a srácra sandított, aki halálra vállt ábrázattal nézte az egész jelenetet.

 

– Ülj le! – kiáltotta Hawkins, majd Russel felé fordult.

A srác valamit vissza akart szólni, de Hawkins dühös pillantása belé fojtotta a szót. Russel vert kutyaként ment vissza az ebédlőbe. Hawkins balra kanyarodott a Renegátal, de még látta, ahogy az utasszállító körülötti űrt kékes villámok szelik át, majd egy villanás kíséretében eltűnt.

Közben a két megmaradt tanker szintén eltűnt.

Hawkins jól tudta, hogy most a kolonizáló hajó következik, de azt már nem várta meg. Hawkins az utasszállító felé pillantott, ami döglött halként lebegett a csillagköd háttere előtt. Hawkins azon kapta magát, hogy sajnálja a hajón utazó férfiakat és nőket, fiatalokat és öregeket. Ki tudja, hogy mit tesznek majd velük a vykronok. Már fordult Neyy felé, hogy lője ki a hajó burkolatára tapadt tárgyakat. A hajó hajtóműveinek annyi, és ha sikerülne az akciójuk, akkor a vykron hadihajó leradírozná őket a térképről. Utasította a komputert, hogy számolja ki a tachyonugrást a Shiwára. de hát… Ő túlélte.

Ő túlélte. Hawkins előtt megjelent egy város utcája, ahol vírusvédelmi szkafanderbe öltözött orvosok szortírozzák az embernyi fekete zsákokat. A férfi úgy érezte, mintha a mellkasán egy régen begyógyult seb szakadt volna fel, iszonyatos fájdalmakat okozva.

Trent becsukta a szemét, és visszazavarta az emléket, ahová való, majd a komputere nézett.

– Legalább túléltük – mondta, majd aktiválta a tachionhajtóművet. Fényvillanás, és már el is tűntek, hátra hagyva a támadás helyszínét.

Wright világa évtizedekkel ezelőtt, még az emberi civilizáció invazív terjeszkedésének egyik jelképe volt. A bolygó felszínét már régen belelepte az emberi civilizáció, a látóhatárt betöltötték a hatalmas felhőkarcolók, fémpiramisok és függőhidak, amelyeken légpárnások száguldoztak. Az éjszakai sötétség ellen a különféle cégek termékeit reklámozó holografikus reklámok fényei vették fel sikeresen a harcot. A város harminc évtizeden belül felfalta a bolygó felszínét. Az építői, hogy utat csináljanak a folyamatnak kivágták az erdőket, legyalulták a dombságokat és a hegyeket, lecsapolták a kisebb tengereket.

De mint minden ilyen világot előbb-utóbb elérte a bomlás szele. A bolygónak hatalmas népessége volt, amelyet a kevés közmű nehezen tudott eltartani. Előbb-utóbb hibák történtek, a karbantartó egységek nem voltak képesek lépést tartani velük. Egész negyedek lettek lakhatatlanok a bolygó méretű városban, ezekből a lakosság átköltözött más szektorokba, ami miatt azok túlzsúfoltak lettek, amiknek ezért ugyan ez lett a sorsuk. A bolygó élhetetlené vállt, az egykor jobb élet reményében idejött emberek leszármazottai elköltöztek más élhetőbb világokra.

Hamarosan a hatalmas toronyházak üres héjaként meredtek a bolygó ege felé. A lábuknál pedig megvetette a lábát a bűnözés és a szenny. Utcai bandák lesték áldozataikat, az egykor illusztris szórakozóhelyek, ahol egykor galaxis krémje mulatott, most már bűnbarlangok voltak, ahol sötét alakok hódoltak mindenfajta bűnös szenvedélynek. Ez a bolygó volt a mementója annak, hogy az emberiség soha nem veheti át teljesen egy világ irányítását, mert túl tapasztalatlan.

De a haldokló bolygóvárosból kiemelkedett egy hatalmas, kék-fehér torony, aminek tetején egy kéken vibráló holografikus felírat villogott: Wright iparművek.

Ez az épület még makulátlan volt, nem voltak rajta repedések, az ablakaiban még pislákolt fény. Olyan volt mint egy emlékmű, egy gazdag és civilizáltabb idő mementója. Pedig valójában egy egykor büszke és dicső nagyvállalat utolsó látható alkotása, és egy idő múlva ez is eltűnik. A tetejét díszítő, büszke hologram kialszik energia hiányában, a fehér és kék festés lekopik, majd évek múlva semmi nyoma nem marad, mivel az évezredes por ellepi.

De addig még sok idő telik el.

Aki a torony közelében szállt fel az űrhajójával, az azt láthatta, hogy a Wright torony testén lévő ablakok mögött fény, mint ezernyi szem huny ki.

Akhas felsétált a lépcsőn, amely az épület alagsorából vezetett fel, közben számba vette a felszerelését. A larn fekete kezeslábast és testvértet viselt, az egész arcát egy fekete maszk takarta, csak a borostyán sárga szemeit és egy keskeny sávot hagyott szabadon zöld, pikkelyekkel borított arcából. A bal combjára egy pisztolytáskát szíjazott, amiben egy vaskos csövű SD 23-as „Szellemcsináló” pihent, a fegyver robbanógolyókat lőtt ki, amely azonnali halált okozott. Jobb csuklójára egy CM–45-ös tűvetőt csatolt, amit a ruhája ujja elrejtett, ami mérgezett hegyű nyilat lőtt ki. Mindkét alkarjára egy csuklópengét erősített, ami egy gombnyomásra előpattant, egy másik gombnyomásra pedig felforrósodott, így képes volt bármilyen faj páncélján keresztülhatolni. Akhasnak volt egy másik fegyvere a Kematian titik technika volt, az az halálos pont, e segítségével bárkivel végezhetett egy ütésel vagy szúrással, persze előbb ki kellett őket cselezni, hogy a közelükbe juthasson.

Akhas fejvadász volt és az egyik legjobb a galaxisban.

A larn felért a lépcsőn, közben kicsatolta a pisztolytáskáját, és elővette a fegyverét. A pisztoly súlyos és vaskos markolata szinte a tenyerébe simult. Akhas egy vasajtó előtt találta magát, majd felemelte a jobb lábát, és meglódította. A fekete ajtó halk pendüléssel csapódott ki. Akhas kilépett rajta.

Egy folyosón találta magát, amit a mennyezeten lévő lámpák vörös fénye világított be. Bekapcsolt a tartalék generátor, miután a fejvadász működésképtelené tette a tornyot energiával ellátó geotermikus erőművet. Akhas végigsétált a folyosón, nem kapkodott, az érzékei vezették. Átsétált egy irodán, majd felsétált egy újabb lépcsőn. Jól tudta, hogy a torony biztonsági személyzete most épp átfésüli a szinteket.

A larn átment egy újabb irodahelyiségen, majd egy folyosón, ami jobbra kanyarodott. És hangokat hallott, valakik beszélgettek, és ahogy hangosodtak, egyre jobban közeledtek.

– Te, szerinted az öreg füstös is megadta magát?

Nagy francokat, Loui és a bandája mindennap lemegy, és megszereli. Biztos pár rohadt kölyök ment be, és szart bele megint a turbinába – válaszolta a másik fickó.

Akhas már látta a zseblámpák fénypászmáját, ami megvilágította azt a folyosót, ahol Akhas várta őket. A larn gyorsan döntött, előre szegezte a fegyverét.

Pillanatokon belül feltűnt mind a két fickó. Emberek voltak. Kék kezeslábast viseltek, de nem felette nem hordtak kevlármellényt. Bolondok.

A két férfi egyszerre vették észre Akhast, de az akkora már felemelte a fegyverét, majd becélozta az elől haladó fickót, aki pont ekkor nyúlt a sajátjához. A fejvadász meghúzta a ravaszt, durranás hallatszott, a férfi hátradőlt, miközben a mellkasán tátongó vérvörös kráterhez kapott. A másik kezében volt már a pisztolya, és már be is célozta Akhast, de a larn ennél gyorsabb volt. Jobbra hajolt a golyó útjából, majd lőtt. A golyó a biztonsági lábába fúrodott, egy hatalmas lyuk lett a becsapódás helyén, az meglepetten nézett a sebre, majd Akhasra, de a larnt nem érdekelte. A biztonsági már nyúlt is volna a tőle egy méternyire heverő pisztolyáért, de Akhas felemelte a Szellemcsinálót, és tüzelt. A fickó többet nem mozdult.

Ezek a biztonságiak nem igazi harcosok voltak, hanem csak fegyverrel rohangáló bohócok, akik egy úr alá rendeződnek; az igazi harcosok szabadok, annak adják el tehetségüket és szolgálataikat, aki megfizeti őket, aztán továbbállnak.

Akhas átlépett a szétlőtt fejű férfi hulláján, majd befordult a folyosón. Akhas egy újabb ajtót nyitott ki, majd egy újabb lépcsőn ment fel. A következő szinten csak a recepció lesz, az épület bejárata és persze a felvonó. És öt-hat őr… Akhas megállt egy üvegezett ajtó előtt, és kinézett rajta. A recepció félkör alakú volt. A falait kékre festették. A menyezettet négy oszlop tartotta. A helyiség közepén egy recepciós pult volt, ami előtt négy kék overallos őr álldogált, a hátuknál az antigravlift henger alakú ajtaja, a terem túlsó végében pedig az épület boltíves, üvegezett bejárata, előtte szintén két őr.

A larn lenyomta az ajtó kilincsét, és kinyitotta, és felemelte a pisztolyt. Két őrnek csak annyi ideje volt, hogy észrevegye a megjelenő larnt. Akhas már emelte is a fegyverét, a két őr hátrarepült a lövés erejétől. A harmadik őr – egy kék bundás, patkányszerű rasin –, felrikoltott, majd beugrott a pult mögé, és tüzet nyitott a fejvadászra, de azt már nem találta el. Akhas rég az oszlop mögött talált fedezéket. A szeme sarkából látta, ahogy két biztonsági balról közelít felé, kezükben pisztollyal. Akhas elvigyorodott, felemelte a Szellemcsinálót, és meghúzta a ravaszt. Az elülső biztonsági időben ugrott félre, de a golyó így is súrolta a vállát, egy hatalmas darabot kitépve belőle, Akhas újra becélozta a férfit, de most már a homlokába küldte a golyót. A hátánál lévő beugrott az oszlop mögé. Akhas tudta, hogy kijött a takarásból a bal karja, és ezt a rasin kihasználja.

Ha tudod az ellenfél első lépését mielőtt megtenné, akkor győztél, jutott eszébe a larn közmondás, és a helyzethez illőnek találta. Kihajolt a fedezékéből, célba vette a rasint és lőtt. A lény hátrarepült a lövés erejétől, ami a négy szívének az egyikét érhette. Akhas ezután kiugrott a helyiség közepére, majd átlendült a jobbról a második oszlop mögé, miközben még két lövést leadott a Szellemcsinálóból. Már csak egy golyó maradt a fegyverébe. Kikémlelt az a fedezéke mögül, és látta, hogy az egyik őr az adóvevőjéhez nyúlt, de a háta kilátszott. Akhas felemelte a pisztolyát, és lőtt. A férfi megtántorodott, amikor a golyó szétroncsolta a gerincének középső részét.

A másik biztonsági nem volt rest, előugrott, de a bakancsa csattogása elárulta, hogy oldalba akarja támadni a fejvadászt. Egy golyó sem volt a fegyverében, újratölteni pedig sok időbe került. Akhas megropogtatta a nyakát, majd felhúzta a jobb ruhaujját, ezzel felfedve a csuklóján lévő töltőtoll szerű és alakú tűvetőt. Ahogy várta: a biztonsági két kézzel markolta a fegyverét, azt leeresztve közelítette meg ellenfelének fedezékét. Akhas előugrott, felemelte jobb karját, majd megszorította a tenyerén lévő egységet, amivel képes volt kilőni a mérgezett tűt. A vékony lövedék villámgyorsan szántotta át a levegőt, az ember a torkához kapott, majd felköhögött, a következő pillanatban szörnyű görcsök között kezdett el fetrengeni a padlón.

Akkor vállt mozdulatlanná végleg, amikor Akhas a bejárat két oldalára lerakta a két gömb alakú mozgásérzékelős aknát. A larn már hallotta a rendőrségi csapatszállítók egyre hangosabb süvítését. Tudta, hogy hamarosan egy osztagnyi kommandós fogja megszállni az előteret. Persze Akhas hagyott itt nekik egy kis meglepetést.

A larn elindult a felvonó felé. Áramszünet idején a felvonó is tartalékgenerátortól ment. Akhas odalépett a felvonóhoz, majd megnyomta a felvonó ajtó bal oldalán lévő panelt, mire a domború ajtó félrecsúszott, feltárva a henger alakú antigravitációs lift belsejét. Akhas belépett a felvonóba, majd megnyomta az ajtózáró gombot, és beállította, hogy a lift egészen az utolsó emeletig vigye. Amikor a lift bezáródott, majd elindult a legfelső emeletig, ahol Wright irodája volt.

Akhas már unta ezt a feladatot. Egyszerű bérgyilkosság volt, nem pedig fejvadászat. Akhas szerette hajszolni a prédát, becserkészni, majd elkapni. Ha kellett bolygókon keresztül. De hát nem ingyen csinálta, és bizony neki is fizetni kellett dolgokért. Ezért néha elvállalt ilyen feladatokat is, a változatosság kedvéért.

Meg a legutóbbi melójáért még nem kapta meg a fizetséget.

Megvannak az eszközeim, hogy végül is megkapjam, gondolta Akhas, ahogy kipattintotta a tárat a „Szellemcsinálóból”, majd a helyére csúsztatott egy telit.

Hirtelen egy robbanás rázta meg a liftet.

– Ilyen az élet – mondta.

***

A lift egy kattanással megállt, az ajtaja automatikusan kinyílt, Akhas kilépett és Wright irodájába találta magát.

Az iroda mennyezetét négy-négy korinthoszi homlokzatú oszlop tartotta. A falak mellett idegen díszítésű vázák, és különös szobrok álltak. Akhas csizmája belesüppedt az iroda vörösmárványból készült padlóját borító enyhén vibráló, kék szőnyegbe. A bonyolult levélalakú faragványokkal ékesített, csokoládébarna íróasztal mögött egy enyhén barna bőrű férfi ült. A kezeit a széke karfáján pihentette, és rezzenéstelen tekintettel figyelte a belépő fejvadászt. A férfi hátánál egy hatalmas ablak foglalta el az iroda szemközti oldalát, amelyből csodálatos kilátás nyílt a kinti felhőkarcolókra. Mintha csak várta volna a fejvadászt, és egy perccel ezelőtt nem lett volna semmivé alatta a recepció ötven szinttel lejjebb.

De Akhas észrevette a jeleket: Wright homlokán gyöngyöző izzadtság, ahogy a széke karfáját szorította. Wright félt.

Wright cégbirodalma már csak egy emlék volt. Egykoron három szektorban voltak érdekeltségeik, de pár nyersanyag forrás kimerült, több gyár leállt, és a hatalmas városméretű bolygó eltartása felemésztette a Wright iparvállalatok minden vagyonát. A gyáraikat más cégek vásárolták fel. Már csak erre a bolygóra és pár másik világra terjedt ki a befolyása. És ezt a maradékot is meg akarta szerezni a szomszédos szektort uraló Nogura Iparvállalat, de Wright hajthatatlan volt. Akhas jól ismerte az emberi faj japán nevű törzsének mentalitását. A legvégsőkig elmennek, még akkár a merényletekig is, és pont ezért bérelték fel Akhast.

Akhas szíve szerint nem ölte volna meg a férfit, de sok pénzt kapott érte.

– Meg akar ölni? – kérdezte Wright. Az arcáról semmilyen érzelmet nem tudott leolvasni. Legalább megpróbálja palástolni, hogy retteg.

Akhas bólintott, majd kibiztosította a fegyverét. Nem akart sok dumát, a távolban hallotta a közeledő rendőrségi darazsak hajtóműveit. Ez a világ kegyetlen volt, és aki érzelgős, az nem élte túl.

Akhas felemelte a fegyverét, majd a férfi szemébe nézett. Nem húzta az időt:

– Van ez így – mondta, majd meghúzta a ravaszt. A férfi homlokán megjelent egy lyuk, majd hátraesett. Akhas ekkor látta meg a három közeledő kék-fehérre festett darazsat az ablakon kereszül. A larn elrakta a pisztolyát, kicsatolta az övén lévő fekete táskát és belenyúlt, kiemelt belőle egy korong alakú tárgyat, aminek a tetején egy érintő képernyő világított. Akhas megnyomta a közepét, mire megjelent rajta egy karakter tábla, amin csak számok voltak. Beütötte rajta: 00:30, majd lerakta a szoba közepére, aztán az ablak felé emelte Szellemcsinálót, és lőtt.

Az ablakot a találat után keletkezett apró repedések tejüveggé változtatta. Akhas a kezébe kapta a selyempisztolyt, majd teljes sebességgel neki rohant az ablaknak, az hangosan csörömpölés kíséretében kitört. Mennydörgés hallatszott, majd egy tűzgolyó kezdett el növekedni az iroda helyén. A robbanás lökéshulláma meglökte Akhast, aki kirepült a felhőkarcoló legtetejéről. A larn számára szinte lelassult az idő, látta a három szárnyatlan szúnyogra hasonlító darazsat, amelyikből kettő épp landolni készült, míg egy harmadik öt méterre felettük fedezte őket.

A larn esése közben becélozta a jármű orrát a selyempisztollyal. Ez az eszköz egy pókháló szerű anyagot lőtt ki, ami a levegővel érintkezve formát kezdett önteni, pillanatok múlva pedig a keménysége vetekedett az acéléval. Akhas már nem zuhant tovább, a kötél megtartotta. Akhas átlendült a szemközti toronyház homlokzatára, amely elég széles volt, hogy ott érjen földet. Miután Akhas átért, megnyomta a selyempisztoly oldalán lévő gombot, mire annak generátorából egy elektromos töltés ment keresztül a selyemszálon, ami felbomlott.

Akhas az övébe tűzte az eszközt, majd végigrohant a széles homlokzaton, mielőtt a többi házat is megszállnák a kommandósok. Egy fél óráig még csak a toronyházra fognak koncentrálni, és ez pont elég idő, hogy eltűnjön a bolygóméretű várost átszövő járatokban.

***

Wright világának kereskedelmi űrkikötője valószínűleg egykor nyüzsgő volt, szinte naponta startoltak el innen karcsú űrjachtok és óriási teherszállítók, az utcáit mindenféle jól öltözött társaság járta.

De az régen volt. Most a sikátorokban különféle fajú és kinézetű mocskos alakok járták. Csempészek, fejvadászok, szerencsevadászok, orvgyilkosok siettek az örömtanyák felé, miközben hajléktalanok nyújtottak alamizsnáért feléjük különböző végtagjaikat. A levegőben a rothadó szeméthegyek és a járó kellők kipárolgásának szaga terjengett. A sikátorok háttérzenéjét az itt lévők suttogása adta, a kocsmákból kiszűrődő zene szó és nevetgélés, és a légkör fele száguldó hajók hajtóműveinek nyüszítése.

Akhas otthonosan mozgott az ilyen helyeken. Hisz egy ilyen sikátorban született, ott nőtt fel, majd ott vállt fejvadásszá, persze nem akarta, hogy pont egy olyan sikátorba végezze is be, ezért a kezét mindig a fegyverén nyugtatta, lesz ami lesz alapon.

A maszkját már rég nem hordta. A larn arca háromszög alakú volt, az orrlyukai keskenyek, a szemei borostyán sárgák, bőrét zöld pikkelyek borították. Nem sietett, a lépései macska

Csak a bűnösök sietnek gondolta a larn. Még az a szerencse, hogy a Nogurának volt pár beépített embere a városi rendfenntartóknál és a torony biztonsági személyzeténél, akik szereztek a fejvadásznak pár okmányt. Így ha Akhast megállították, akkor a fejvadásznak csak annyi dolga volt, hogy felmutatott egy ilyen papírt. A larn biztonságosan elért a leszálló helyek fémkrátereihez. Az ő hajója, a Napárnyék, az egyik szélsőben pihent. A hajó ezüstösen csillogó törzse áramvonalas volt, egy hal testéhez hasonlított, az oldalából két szárny nyúlt ki. Gyors és könnyen manőverezhető hajó volt.

A larn elindult lefele a lépcsőn, de a közepénél megállt. Ekkor érezte meg a szagot. Halszerű volt, de volt benne valami nyálkás, undorító dolog. Már azelőtt tudta, hogy egy sheldel áll szemben, mielőtt meglátta volna a lényt.

A lény szinte a semmiből öltött testet, ahogy a bőrében lévő pigment sejtek visszaváltottak arra a színre, ami a lény sajátja volt. A sheldnek nem volt lábai, a teste kígyószerű volt, a vállából pedig két pár kar nőtt ki. A feje körte alakú volt, az állából két csáp nőtt ki, amely a lény mellkasáig lógott varkocsszerűen összefonva. A szeme beteges vörös fényben égett, szája pedig csak egy keskeny sáv volt, a bőre pedig világoskék színben játszott. A lény a Napárnyék leszállókarmainál bújkált, majd kígyózó mozgással elindult a larn felé.

– Azért jöttél, hogy megölj – szólalt meg a larn –, látom, hogy a főnököd, Shorgot, valóban egy gyáva patkány, hogy nem személyesen jött el.

A lény kitátotta a száját, ezzel felfedte a szájában lévő éles agyarakat.

– Akhas, az adatokért jöttem, amiket nem vittél vissza Shorgotnak – mondta a sheld. A hangja magas volt, és volt benne valami erőszakosság, amit egyszerűen komolyan kellett venni. Akhas jól ismerte ezt a népséget, az utóbbi két hónapban szinte csak nekik dolgozott. Persze Shorgot és bandája nem méltányolta kellőképpen a larn erőfeszítéseit.

– Akkor mehetsz is vissza, a Nagaiara – a larn belenyúlt az övtáskájába, és előkapott belőle egy apró, fehér, kockalakú adattároló kristályt. –, e nélkül.

Az idegen dühösen felszisszent, a szájából kicsapódott bíborszínű, villás nyelve. A bal alsó kezével a kristály után kapott, de Akhas elhúzta az útjából.

– Előbb a jogos fizetségem kérem, és után nem adom el az információt az első fickónak, aki jó pénzért továbbadja.

A sheld vörös szemei szinte lángokat lövelltek. A lény lassan elkezdett körözni Akhas körül, de a larn is körbefordult a saját tengelye, hogy mindig szembe maradjon az ellenfelével.

– Esetleg van egy harmadik opció is – válaszolta a lény. Az arca továbbra is kiismerhetetlen maradt. – A holttested hideg ujjai közül fogom kivenni.

Akhas erre elvigyorodott, kilátszottak éles, ragadozó fogai.

– Szerintem ne maradj itt túl sokká. Ha meglátják, hogy egy sheld tangózik a bolygón, akkor talán meg találják lincselni.

A sheld késpenge vékonyságú ajka lebiggyedt, ahogy a két alsó pár kezével a fegyverövéhez nyúlt, és előkapott belőle két fűrészes fogú pengét.

– Gyorsan végzek – mondta a lény.

Akhas elrakta a zsebébe a kristályt, majd a fegyvertáskájához nyúlt. A sheld ezt kihívásnak vette, széttárta az alsó két pár karját, majd a farkát előre lendítette, hogy kibillentse a larnt az egyensúlyából, de az számított erre. Hátraszökkent, majd miután földet ért a lény farkának hatósugarán kívül, előkapta a Szellemcsinálót, majd lőtt. A sheld feje úgy robbant szét mint egy érett görögdinnye, ahogy a robbanógolyó telibe kapta. A lény úgy dőlt el mint egy zsák.

– Tényleg – mondta Akhas, majd eltette a pisztolyát, majd hátat fordított, és felment a hajója leeresztett rámpáján.

Úgy látszik, hogy újra felkel hívnia Shorgotot. Megtehette volna, hogy személyesen felkeresi azt a bolygót, ahol a sheldek vezére bujkált. De az több hónapba is belekerülhetett volna, míg rátalál arra az elrejtett bolygóra.

A Napárnyék belseje jól tükrözte gazdájának jellemét. Az egész hajót egy személynek tervezték. A tágas középső helyiség ugyanúgy volt konyha és ebédlő, de egyben fegyverraktár is. A helyiség jobb falánál ott volt a szokásos sütő, hűtő és mosogató, a közepén pedig egy kisebb fémasztal, de a vele szemközti falon különböző típusú pisztolyok, gépfegyverek, mesterlövészpuskák és közelharci fegyverek voltak erősítve.

Akhas előrement, a Napárnyék pilótafülkéjébe, ami az akkoriban elérhető legfejlettebb csúcstechnológiát képviselte. Sehol nem volt egy felesleges érintőképernyő, amely a helyet foglalta volna, a műszerpult üres volt, csupán egy félgömb alakú holoprojektor jelentette az egyetlen berendezést. Akhas egy fekete manipulátorkesztyűt húzott a jobb kezére, majd meglengette a holoprojektor előtt. Abból egy fénysugár csapódott ki, ami a levegőben egy fénylap alakját vette fel, amelyen egy menüsor jelent meg. Akhas kiválasztotta a hajtóműveket vezérlő program menüpontját, majd mikor megjelent az almenü, Akhas beállította benne a kézi vezérlést, mire a fénylap egy villanás kíséretében eltűnt. A larn jobb oldalán a semmiből egy kék-zöld, fényből szőtt botkormány jelent meg. Akhas „megmarkolta” a botkormányt, majd előremozdította a kezét. A hajó felemelkedett, majd megremegett, ahogy a hajtóművei kilőtték Wright világának légkörén túlra. A Napárnyék pár másodpercen belül már maga mögött hagyta a haldokló bolygó szürkésbarna gömbjét, és a csillagok felé száguldott. Akhas betáplálta a fedélzeti komputerbe a tachyonugrás koordinátáit, majd elindította a folyamatot. Egy villanás, majd a következő pillanatban Wright világa eltűnt. A Napárnyék hasa alatt egy élettől zöldellő bolygó terpeszkedett, amelynek horizontja mögül egy vörös hold kezdett emelkedni.

Ezt a csomópontot elég ritkán használták, azon is belül csak kalózok vagy Akhashoz hasonló zsoldosok. Akhas bekapcsolta a Napárnyék kommunikációs rendszerét, beállította csak szöveges üzenet küldésére. Egy intéssel elővarázsolt a fénylapon egy karaktertáblát, és beütötte rajta a következő szavakat.

Wright halott. A fizetséget a szokásos számlára

Akhas nem küldte el, átfuttatta rajta Nogurás összekötőjétől kapott programot, amely az üzenetet háromféleképpen átkódolta, így gyakorlatilag egy érthetetlen katyvasszá téve azt, és csak egy másik ugyanilyen programmal rendelkező tudja feltörni.

A larn hamar átküldte a tachyonrelén az üzenetet, és villámgyorsan megkapta a választ.

A fizetség a szokott helyen.

Semmi köszönöm, semmi reméljük, hogy újra ügyfelek lehetünk. Ez a munka tiszta volt és gyors. A fejvadász-megbízó ismeretség általában a legrövidebb és a legfelületesebb ismeretség volt az egész galaktikában. Akhas ezért is dühös volt, mivel egy bizonyos megbízójával túl hosszúra nyúlt az ismeretségük.

Akhas örült ha bizonyos munkáknál simán mennek a dolgok.

De a legrosszabb mégis az volt, hogy egy bizonyos másik munkánál nem így volt.

Akhas jól ismerte a frekvenciát, ahol a hívást kezdeményezte, azt is tudta, hogy az a bolygó, ahova a hívás befutott a galaxis magjának közelébe van, és a mágneses interferencia miatt, nem lehet bemérni a helyzetét.

A tachionkapcsolat megszületett.

Az irányítópulton fokozatosan kirajzolódott egy sheld apró alakja. A lány ránézett Akhasra, majd megszólalt:

– Nocsak. – A hangja mély volt, és hosszú szüneteket tartott a szavak között. – Minek köszönhettem hívásodat ilyenkor?

Akhas sajnálta, hogy a sheldeknek korlátozott a készletük arckifejezésekből, mert nem láthatta a csalódottságot Shorgot arcán, mert ő életben van.

– Gondolom most csalódott vagy – kérdezte rezzenéstelen hangon Akhas.

A sheld a bal felső karjával megvakarta a fejét.

– Mondjuk nem kellene még egy sheldet küldenem, hogy visszahozza a kristályt, hogy ha te magad tennéd meg ezt.

– Mondjuk nem kellene nekem több bérgyilkosodat megölni, hogy ha fizetnél érte – Akhas hátradőlt a székébe, és összekulcsolta a kezeit a mellkasa előtt

Akhas tudta, hogy sheld elég ritka faj, habár még az ősidőkben, mielőtt kirajzott volna az emberiség a galaxisban több milliónyian voltak, és az ismert galaxis felét uralták.

– Ne feled, hogy te a terveink szempontjából még egy apró kis porszem se… – Akhas elővette az adatkristályt, és Shorgot elé tartotta, hogy az jól lássa.

– Egy apró kis porszem letud téged csendesíteni. Nos mi lesz a pénzemmel? – kérdezte Akhas.

– Megkapod – morogta Shorgot. Akhas meglepődött ezen, a sheldek ritkán adják be nem létező derekukat. – De előbb még lenne neked egy feladatom.

Akhas azon gondolkodott, hogy most azonnal kikapcsolja a kommunikátort, és a Napárnyék orrát a galaxis mag felé fordítva elindul, de valami visszatartotta.

– Mi lenne az? – kérdezte Akhas, közben eltette az adatkristályt.

– A Humán Domínium kifejlesztette egy új fegyver prototípusát – szólalt meg a sheld –, ez elég nagy veszélyt jelent a galaktikus egyensúlyra, és akadályozhatja terveimet. Megkapod a fizetséget a kristályáért, valamint ha megsemmisíted a fegyvert.

Akhas megvakarta a fejét. A Nogurás melóval nyolcvanezer egység került a bankszámlájára, ha minden igaz, akkor Shorgot kifizeti az adatkristályért a 100 000 egységet, és mellé még a fegyver elpusztításának összegét.

– És mi ez a fegyver?

Shorgot elmagyarázta Akhasnak, aki végighallgatta a történetet. Érdekesnek találta, hallott az ilyen fejlesztésekről pletykákat, de hogy az egyik tudós valami eredményt is elért ilyen téren, több mint vad elképzelés volt.

Akhast már régóta érdekelte egy potenciális munka ennyire, hát még ez… És ha Shorgot megint nem fizeti ki, akkor az adatkristályt tovább passzolhatja egy információkereskedelemmel foglalkozó haverjának.

– Vállalom.

Akhas nem úgy gondolkodott mint más lények. Azok a lények, miután felépítettek egy házat, összeraktak egy űrhajót, vagy egy robotot, utána hajlamosak voltak megpiheni, ezzel elpazarolva a további energiatartalékait. Akhas más volt. Maximálisan kihasználta a testében lappangó energiákat, és most belőlük egy következő vadászatra is jutott.

– Ez a fegyver a Shiwán található, kémjeim jelentése szerint.

– Ismerem a bolygót – morogta Akhas. A Shiwa volt a galaxis egyik bűnfészke. Akhas párszor megfordult már ott pályafutása során.

– Jó, akkor gondolom a Pengéseket is ismered – válaszolta Shorgot. Akhas bólintott. Jól emlékezett arra balhéra, csinált pár rossz dolgot, nagyon rossz dolgot akkoriban.

– Igen, ő náluk van a fegyver, gondolom. – Akhas nem szerette a mellébeszélést, és amit össze tudott rakni magától, azt mindig megmondta.

– Igen – mondta Shorgot. –, pusztítsd el a fegyvert, és megkapod a jutalmad.

Akhas elmosolyodott, de ebben a mosolyban nem volt barátságos. Egy küldetés, és mintha soha nem is hallott volna a sheldekről és az ostoba tervükről.

Akhas bontotta a vonalat, felállt, majd elindult a hátsó helyiség felé. Éhes volt. Akhas már tudta, hogy mit fog vacsorázni. A múlt héten vásárolt finom és kövér, még élő cardosiai tarisznyarákot. Ez lesz aztán tökéletes megkoronázása ennek a napnak.

Trent elvigyorodott, majd Russelre nézett, aki a tágas ebédlő egyik sarkában álldogált, és tanácstalanul nézte a falakat.

– Na Jade, tíz percen belül el akarom hagyni ezt a bolygót, és ehhez szükség van az érzékelőkre – mondta Trent, majd beleöklözött a lány vállába, mire az széttárta mind a két karját, és kinyújtózott, és egy hangosat ásított. Hawkins elindult a pilóta fülke felé, de megállt Russel mellett, majd megszólalt: – Szerintem kezdj neki valami tervet kidolgozni. Három napod van rá, ebből egy amit a Shiwán töltünk, kettő meg amit a Vyrlaxon.

Trent még utoljára megnézte Russelt, a srác még mindig ott állt az ebédlő sarkában, és ahogy markolta az utazótáskáját, úgy nézett ki mint egy partra vetett hal.

Hawkins megvonta a vállát, majd továbbindult, felsétált a pilótafülkébe vezető rövid lépcsőn, majd belépett a helyiségbe. A Renegát vezérlőjét bármilyen kívülálló primitívnek és túlzsúfoltnak gondolta volna, a holografikusan irányított hajók korábban.

Trent Hawkins leült a pilótaszékbe, majd balra fordult, és rákoppintott az ujjával az előtte lévő képernyőre, mire az kéken felvillant, és egy zölden vibráló menü jelent meg rajta. Hawkins lenyomta a rendszerellenőrzés feliratú gombot, mire megjelent a Renegát sematikus képe.

– Tachyon hajtómű rendben – mondta Hawkins, amikor az ábra középső része zöldre váltott. – Fénysebesség alatti hajtómű rendben. – A férfi a szeme sarkából észrevette, ahogy Erica is belép a pilótafülkébe, majd leül a jobb oldalon lévő székbe, és aktiválta az előtte lévő konzolt. Trent, a mellette lévő szék felé fordult, amibe épp Neyy szuszakolta bele hatalmas testét. – Létfenntartó rendszerek rendben. – Hawkins ezt szinte már dúdolta. – Imádom mikor minden működik.

– Fegyverek rendben – válaszolta Neyy, miután próbaképpen megmozgatta az űrhajó orrágyúit, és leadott velük pár vaklövést.

Hawkins észrevette, hogy Russel is belép az irányítóterembe, majd körülnézz, és hátrahőköl a szemmel láthatólag elmaradott berendezésektől.

– Ez a hajó egy őskövület – szólalt meg Russel, miközben átnézett Erica Jade válla felett.

Hawkins megfordult a székében.

– Tudod mi az őskövület? – kérdezte a férfi.

– Gondolom amit a múzeumokban mutogatnak – válaszolta a srác megszeppenve.

Hawkins nehezen jutott a Renegáthoz, és a hajó ezt megjutalmazta. Sok nehéz helyzetből kihúzta már a pilótáját, és soha nem hagyta cserben.

– És egy múzeumban vagyunk?

A srác arcán megjelent „hülyének néz engem ez a fickó” nézés.

– Gondolom nem – válaszolta Russel.

– Akkor ez a hajó egy őskövület? – Hawkins ekkor már visszafordult a pulthoz, majd ráütött az ábra sarkában lévő balra mutató nyílra, aminek hatására visszakerült a menübe, majd belépett a kommunikációs rendszerbe, és elküldte a hajó regisztrációs kódját a kikötői terminálnak..

– Nem – jött az újabb válasz.

Pittyegés hallatszott, ami azt jelezte, hogy válasz jött. Hawkins megnyitotta az üzenetet: megkapta a leszállási engedélyt.

– Na látod. – Hawkins átállított pár dolgot a műszerfalon. A pilótafülke megremegett, ahogy a VTOL turbinák bekapcsoltak, és lefele tartó légáramlatot képeztek, amely beleütközött a leszálló hely betonpadlójába, majd lassan felemelte az űrhajót. Az ebédlő felől csengő hang hallatszottak ahogy a tányérok és az evőeszközök egymásnak koccantak. Russel megrázkódott, amikor az űrhajó lebegni kezdett. – Ja haver, szerintem ülj le valahol, mert nem kellemes akkor állni, amikor elhagyjuk a légkört.

Russel nyelt egyet, majd elrohant az ebédlő fele. Hawkins elvigyorodott.

– Kicsit kemény voltál vele – szólalt meg Jade.

– Remélem leült – mondta Hawkins, majd megmarkolta a botkormányt, és a hüvelykujjával megnyomta a tetején lévő piros gombot. A generátorban irányított kémiai robbanás történt. A Renegát hátsó fúvókáiból lángnyelvek csaptak ki, egy lökéshullám indult el, ami nekiütközött a kráter fémfalának, és ellökte a hajót a felszíntől.

A renegát átsüvített a Kalgor VII légkörének rétegein. Kalgor City egy fekete folttá zsugorodott, majd hamarosan beleolvadt a hatalmas kéken világító tundramezőbe, amely a bolygó legnagyobb kontinensét borította.

Hawkins beállította a Tachion ugrást. Ilyenkor az űrhajó egy elektromágneses burkot fejleszt maga körül, és átviszi a tér egy másik dimenziójában, ahol képes a fénysebesség feletti utazásra. Ez elég pontatlan volt nagy távolságba, ezért gyakorta előfordult, hogy egy utat, öt-hat ugrásból kellett megtenni.

A férfi előtt már ott volt az űr. Ezernyi csillaggal, amelyeknek a fényét nem engedte át a légkör. Rajtuk kívül csak pár ászkarákszerű tankerhajó repkedett a bolygó körül. Most nem volt valami nagy forgalom.

A komputer hamarosan kiadta az útvonalat. A Shiwáig csak három csomóponton kell keresztül haladniuk. Hawkins megropogtatta a nyakát, majd kifújta a levegőt. Kezdődik.

– Hawkins, megkérdezhettem, hogy mit keresünk majd a Shiwán? – szólalt meg Erica végül.

– Összeakadtam egy régi ismerőssel – válaszolta Trent, miközben bekapcsolta a tachyonhajtóművet.

– Nem jól hangzik. – Jade visszafordult az érzékelőkhöz.

– Ilyen a Külűr, nem éri meg tervezni – mondta biztatásul Neyy.

Hawkins a manotra mosolygott.

– Akkor indulás. – A férfi lenyomott egy gombot, mire a hajó megremegett, és körülötte egy kék-zöld fényburok képződött. A következő pillanatban egy villanás, és a Kalgor VII már el is tűnt előlük.

A vezérlőfülkét egy közeli csillagóriás fénye festette vörösre. Trent ahogy kinézett az ablakon, látta, hogy a haldokló nap körül már csak apró bolygódarabkák vannak, amelyek lassan haladnak annak felszíne felé, hogy végül elmerüljenek és semmivé váljanak.

Hawkins jobbra nézett, és látta, hogy rajtuk kívül még három bálnára hasonlító szállítóhajó, és egy karcsú, légies űrjacht lebegett az űrben. A tachyon ugrás elég zűrös dolog volt, ha egyszerre hárman hajtották végre, akkor a szakadások miatt egész könnyedén veszélyes űrbeli anomáliák jöttek létre.

– Itt leszünk kb. fél óráig – mondta Trent, majd hátradőlt a székében, és a tarkója mögött összefűzte a kezét. Ahogy ismerte a transzporterek komputereinek teljesítményét, jól tudta, hogy amíg a kiszámolják a megfelelő belépési pontot, és persze arra a helyre manővereznek, addig el telik egy kis idő.

– Akkor mesélsz arról, hogy miért is megyünk a Shiwára? – törte meg a csendet Erica.

Hawkins felsóhajtott és beszélni kezdett.

 Russel eddig bánkódott, mert nem látta meg a Külűr igazi arcát. Azt amit 3 Dimenziós filmregényekből ismert. Na most meglátta.

Ahogy beléptek a leszállóhelyet övező kör alakú falba vájt ajtón, Steven előtt feltárult a Renegát nevű űrhajót, amely a leszálló hely fémkráterének alján volt.

Russel annak idején elég sok haditechnikával foglalkozó filmkönyvet látott, hogy a hajó dobozszerű törzséről, hátranyilazott szárnyakból, és a trapézszerű orrából rögtön felismerte a Renegát típusát, egy V-23-as Shryke volt. Steven azt is jól tudta, hogy a gépet két VTOL turbina emelte a magasba. A hajótestet két szintesre tervezték. Az alsó részben volt a raktér, a gépház és a zsilip. A felső szinten pedig volt egy ebédlő, a legénységi tagok szobái, és a pilótafülke. Sőt Steven bár nem látta őket, de tudott az űrhajó orrában rejtőzködő sínágyukról, amik egy gombnyomásra előbukkannak a rozsdabarna burkolat alól. Ahogy közelebb ért észrevette a vezérlő kabint védő könnycsepp alakú üvegtetőt.

Russel más körülmények között megcsodálta volna.

Hogy ha nem egy lépcsőn sétált volna lefele, a háta mögött két skruddal, akik bizonyos időközönként meglökték a fegyverük csövével Russelt, hogy gyorsabban haladjon. Steven néha Ericára sandított, és látta, hogy a lány összeszorítja az ajkait, a szemei szinte szikrákat hánytak.

Legalább a lány mérges volt.

Steven Russel meg be volt szarva.

A hajó felső szintjéről egy rámpa volt lehajtva, amely a hajó bejáratához, ahol egy békaszerű, zöld, törpenövésű lény álldogált. Steven azonnal felismerte a faját: egy vr'a. Elég ritkán lehetett őket látni a belső régióba, de a viselkedésük alapján jól meg lehetett őket jegyezni egy életre.

Erica mintha vr,akat említett volna, meg valami kincsestárat.

Mibe tenyereltem bele? Kérdezte magától.

Legszívesebben felpattant volna egy űrhajóra, és meg se állt volna a Tellusig. Egyenesen a programozók irodájába, ahol annak idején gürcölt. Az olyan nyugodt.

– Elica Jadar – köszöntötte a vr'a Jadet.

A lány gúnyosan elvigyorodott erre.

– Kolgi, szerintem eltévesztetted. A nevem Erica Jade.

Russel észrevett a lényben valami előkelőséget, de inkább megpróbált nem arra gondolni, hogy ez olyan, mint egy betanított cirkuszi impusz. Basszus ez a lény saját maga paródiája.

A törpe dühösen felszisszent, majd sarkon fordult, csillogó, kék köpönyeg meglibbent erre..

– Hozd fel őket.

Újra kezdődött az egész rámpán feltaszigálós móka. A hajó ebédlőjébe jutottak, aminek közepén egy hosszú fémasztal terpeszkedett, ami mellett két sorba székeket helyeztek el. A Russelel szemközti falnál egy mosogatógép, amit egy hűtő és egy sütő fogott közre. A falakra különböző idegen tájakat ábrázoló posztereket ragasztottak, amiknek a rikító színeik ellentétben álltak a fal szürkéjével. A helyiség mindkét oldalán ajtók voltak, amiken keresztül a legénység kabinjaiba lehetett bejutni.

Ezt a hajót arra építették, hogy kisebb osztagokat juttasson az ellenséges harcvonalak mögé.

A Kolgi nevű vr'a odabukdácsolt az egyik székhez, majd felugrott rá. Russel csak akkor fedezte fel, hogy az asztalon ezüstszínű fémhasábok voltak gúla alakba elrendezve.

– Ugyan már, nem érdekelnek engem a ti a nevetek. Elég baj az, hogy úgy terjedtek ebben a rohadt galaxisban, mint a penész a sajton – mondta miközben kényelembe helyezte magát a székben. – Nem fogom megjegyezni minden rühes-nyüves emberi lénynek a nevét.

Russel ránézett Ericára, és látta, hogy annak egy arcizma se rándult.

– Kitalálom, most Hawkinsra vagy dühös, és ezért én szívok – válaszolta a lány. – Elárulom neked, hogy én mondtam Hawkinsnak, hogy mondjuk meg neked az igazat a berríliumrúdakról, és segítséget kérjünk tőled, de… Nézd Kolgi…

A lény rácsapott a fémasztalra, mire a berríliumrúdak összekoccantak.

– KOLGE-MAR! – ripakodott rá a lányra. - És kérlek, ha egy vr'a-val beszélj, akkor hangsúlyozd ki a vagyoni helyzetét! Ha Hawkins nem lett volna ennyire alkalmatlan a feladatra, akkor már régen Kolge-strix lennék. – Kolge-mar leugrott az asztalról, és elkezdett fel-alá járkálni az ebédlőben, és közben beszélt: – Hat berríliumrúdnyira vagyok csak a strix utótagtól, de ez csak akkor számít, hogy ha egy másik vr'a-t lopok meg, és az ő kincstárából származik a szükséges dolog a következő vagyoni helyzethez. Érted?

Jade megvonta a vállát, majd közelebb lépett az asztalhoz, hogy jobban szemügyre vegye a rudakat.

– Nekem ez fura. Pont olyan, mint amilyen Venta-tyrnek van.

A vr'a felszisszent, majd a lány előtt termett. De az egyik skrudd megelőzte. Pillanatokon belül már a lány arcára fogta a fegyverét:

– Kussolj el, emberszajha! – kiáltotta a hüllőszerű lény.

Kolge-mar a két skrugg felé fordult, majd nyájas hangon megszólalt:

– Trixio, Voxar – majd a fejével a hajóból kivezető ajtó felé intett, mire a két kigyófej sarkon fordult, majd kimentek az ebédlőből. A vr'a odament a fémasztalhoz, felugrott a székre, aztán lekapott egy hasábot a gúla tetejéről, Erica felé mutatott, és rámutatott a rajta lévő csillagra: – Nem lézerrel van belegavírozva, hanem valami savval csináltátok, meg a csillag a szárak pár millimétere el vannak térve a szokásostól, de nem baj, majd ha Hawkinst idehozzák, akkor majd ő megmagyarázza, hogy még is hogy gondolta ezt, hogy átvág. – Kolge-mar megállt Steven előtt, majd felnézett a srácra. – Te ki vagy?

Russel hirtelen nem tudta mit mondhatna. A lény szemeiben olyan fény csillogott mint egy áldozatát méregető kígyó szemében.

– Steven Russel, törő vagyok – mondta a fiú, majd nyelt egyet, és idegesen elmosolyodott.

– Kikkel hozatod ide? – kérdezte Jade. Russel a lány hangjából mintha aggodalmat hallott volna ki.

– Utána küldtem három skruddomat, Twixor, a vezetőjük önként jelentkezett, valamiért csak Hawkinsról beszél állandóan.

Hawkins és Neyy egy mellékutca rejtekéből figyelték a leszállópálya ajtaját, amely nyitva volt. Trent Hawkins most mindent meg tudott volna adni egy ágyért, és egy nyugodt éjszakáért, lehetőleg kamurablások és dühös vr'ak nélkül.

De sajnálatos módon mindkettő kézzelfogható távolságban volt. Előbb meg kell oldania ezt a problémát.

Ahogy a vr-akat ismerte tudta, hogy ezeknek a zöld kis törpéknek rohadt nagy kisebbségi komplexusa van. ha Kolge-mar a fajának tipikus tagja volt, tehát ezt kompenzálandón személyesen ment el a hajójához, majd hallgatja ki Ericát.

Párszor tárgyalt már velük, jól ismerte a csíziót, de hogy Kolge-mar ki akarta nyíratni, ez túl otromba volt egy vr'atól…

Trent gyors fejszámolást végzett. Kolge-mar három skruddot küldött a megölésükre, akkor a másik kettő Kolge-marral ment a Renegáthoz.

Nem kell nagy ellenállásra számítaniuk, ha csak vr’a nem tartogat neki valami csúnya meglepetést.

Trent egyszer már elveszített egy olyan korú lányt mint Jade, és nem akarta újra átélni ezt.

Valahogy erre az estére elege lett a csúnya meglepetésekből.

– Neyy – szólt oda a manotnak, aki rögtön a férfi felé fordította macskaszerű fejét –, mássz fel a falon, majd kémleld ki, hogy mennyien vannak ott.

A manot négy lábra ereszkedett, majd két ugrással átvágott a sikátor bejárata és a leszállóhely kör alakú fala közötti főutcán, majd mikor odaért, kemény karmait belevájta a betonba, és mint valami túl méretes pók, felmászott rajta. Felért, és átnézett a betonfal pereme fölött, majd egy szökkenéssel újra a járdán termett, és gyorsan visszament a sikátorba.

– Két skrudd – mondta a Neyy

Hawkins bólintott, megfogadta, hogy ennél a résznél nem fogja használni a pisztolyát, és ölni sem fog. Most ő támadott, és nem őt támadták, és ilyenkor elsődleges szempont volt, hogy ő diktálja a szabályokat.

Hawkins nem sokáig gondolkodott.

Levette a barna dzsekijét, majd kifordította, hogy a sárgásbarna prémes belső rész legyen kívül, majd így magára kapta, aztán a fejébe húzta a kabát kapucniját. Úgy nézett ki így mint bármilyen Kalgori részeg.

– Van tervem – mondta a férfi –, ez kivételesen az a 75% ahol nem kell improvizálnunk. – Trent a dokk bejárata felé mutatott: – Bemegyek és elterelem a figyelmüket, addig amíg én ezt csinálom, te be mégy, és oldalról támadsz.

– A Midorin is ez volt – válaszolta Neyy. – Akkor is önállósítottad magad.

Trent elvigyorodott, majd vállon veregette nagydarab, szőrös barátját.

– Most nem úgy lesz. – majd hirtelen eszébe jutott valami. A skruddoknak jó a szaglása, és az a kettő, aki ott volt Kolge-maral már ismeri Hawkins szagát. Még az volt a szerencse, hogy nem felőle fújt a szél. – Van még neked abból a kék löttyből, aminek a szaga olyan mint a gyíktulokhúgynak?

Neyy felsóhajtott, majd a belenyúlt a mellényének a bal oldali zsebébe, és előhúzott egy világoskék folyadékkal teli fiolát.

– Amúgy csak mondom, hogy ez a szer gyógyítja a közönséges emberi náthát.

– Aha, eddig mennyien is vették meg? – kérdezte Hawkins, majd elvette az üvegcsét, és lecsavarta a kupakját. Szinte reflexszerűen hátrarántotta a fejét, amikor megérezte az erős, szúrós szagot. – Miből készült ez, baszd ki?

– Nem akarod tudni – válaszolta a manot.

Hawkins a vállára öntötte a büdös folyadék felét, majd szétkente. A szag már elviselhetőbb volt, de most Trent azért imádkozott, hogy estére maradjanak az orrában szaglóreceptorok.

– Gondolatolvasó vagy –, morogta a szerencsevadász, majd elindult.

A Domíniumi tengerészgyalogság különleges alakulatánál megtanulta, hogy egy jó tervnek három fázisa van: az előkészítés, az út és persze az akció. Jobb ezeket külön kezelni, és mindig arra a fázisra figyelni, amelyben az ember éppen van. Hawkins most az út fázisában volt. Ügyelnie kellett a látszatra, nem elég, hogy felvette egy részeg csavargó külsejét. Valóban azzá kell válnia.

A szagom már olyan, gondolta, közben a léptei bizonytalanná váltak, a járása dülöngélő lett. Így vágott át a főutcán, majd belépett a leszállóhely bejáratán.

Látta, hogy a Renegát -még – sértetlen, a rámpája leeresztve, az aljánál két skrudd, szemmel láthatólag nem vették észre. A

– Azt mondom, hogy soha ne bíz meg egy majomfajzatban! – mondta az a skrudd, aki a Renegát elülső leszállókarmához támaszkodott, a társának, aki épp egy hordón ült. – Amiknek a nőstényeinek két lába és két keze van, a szárazon jár, és tud beszélni, azokkal nagy baj van.

– Undorító, amikor hozzányúltam ahhoz a nőstényhez, azt hittem kihányom a ma reggeli velőlevest. Főleg a karjához, az a sima bőr… – a lény megremegett: – Bezzeg egy skrudd nőstény. Lábatlan, pikkelyes, kicsi és ahogy úszkál a tóban.

– Nekem hét van – mondta a másik, majd felröhögött: –, neked meg egy sem.

Hawkins ezt a pillanatot választotta, hogy belekezdjen a kis színjátékába. Elkezdett lefele tántorogni a hajóhoz vezető lépcsőn.

A leszállókaromhoz támaszkodó skrudd felnézett, majd beleszimatolt a levegőbe.

– Mi ez a bűz? – kérdezte a lény a társától, aki felállt, majd Hawkins felé fordult.

– Szerintem az olyan büdös – mutatott a férfira a skrugg felé.

Észrevettek, gondolta Hawkins.

Elvigyorodott a kapucnija rejtekében. Kezdődik a show.

– Na, azonnal takarodj el innen – üvöltött rá a lény, aki ellépett a renegát leszálló karmától, és Hawkins szegezte fegyverét.

– Ne legyen már ilyen goromba – válaszolta Trent –, pár hete kidobott az asszony, mert iszom, de csak tíz pohárral… Csak kellene egy kis pénz.

– Erről beszélek – mondta a skrudd a társának, aki feltápászkodott a hordóról –, az emberek olyan ostobák, meg olyan elcseszettek, hogy rohadtul meglepő miért is vannak ott mindenhol, ebben a rohadt galaxisban, és nem rohadtak meg a rüves-nyüves bolygójukon.

– Ja – bólogatott a másik –, mondjuk még szerencse, hogy az a Hawkins nevezetűt kinyírták a többiek. Egy majommal kevesebb.

Erre mindketten felröhögtek. Hawkins ezt használta ki, hogy közelebb óvakodjon. A Neyy által adott anyag bűze nem hogy enyhült, hanem nyomasztóan az orrába kúszott.

– Tudom, de adnának egy kis alamizsnát? Nem piára lesz, hanem kajára – mondta Trent. A hangja reszketeg volt.

Az elől lévő skrudd a társára sandított, majd megszólalt:

– Mit gondolsz?

– Szerintem növeljük azt a jó statisztikát még egy fővel – válaszolta a másik, majd a fegyverét Hawkinsra fogta.

Trent a leszállóhely betonfala felé nézett, de nem látta Neyy ismerős alakját. Gondban volt, nagy gondban.

 

Erica Jade hallotta, hogy a két skrudd épp valakivel beszélget, de mivel a félelemtől szinte megsüketült. Hawkins lehet meghalt? És hol van Neyy? Mit fog csinálni, hogy ha mindketten meghaltak, ráadásul le is buktak.

– Hidd el, hogy nem azért küldtem el őket oda, hogy megöljék Hawkinst. Csak rá akartam ijeszteni, nem tudtam, hogy Twixor ennyire dilinyós, hogy kinyírja.

Jade rásandított Russelre, majd Kolge-mara, aki a kezeit tördelte.

– Mi vr'ak nem vagyunk gyilkosok. Ez egy tév…

Jade úgy érezte, hogy a világ forog vele. Le kellett ülnie. Hawkins mentette meg annak idején arról az űrállomásról, ő védte meg, ő vezette rá arra, hogy a galaxis ezen részén hogyan is mennek a dolgok.

– Jézusom – mondta Jade, majd leereszkedett a székre. Az agyába rosszabbnál-rosszabb jövőképek kergették egymást. Nem is mert belegondolni.

– Kedveltem Hawkinsot, hasznos ember volt. Tényleg… – mondta Kolge-mar, de Erica felpattant, majd teljes erejéből az asztallapra vágott.

– Ha kedvelted volna, akkor nem küldted volna utána a vérebeidet – suttogta a lány, majd közelebb hajolt a hüllőszerű gnómhoz.

Hawkins újra a betonfal felé nézett, amikor a skruddok lassan szétváltak, hogy két oldalról támadjanak rá. Neyy sehol sem.

Ja vagy úgy, még nem telhetett le az öt perc.

– Srácok, most mit ártottam nektek? – kérdezte Trent, de közben kihúzta magát, és előretolta a bal lábát.

– Tudod, majomfajzat, a nőstényeitek tudnak pofázni, van kezük lábuk, és a szárazon járnak, de szerintem ezt hallottad, amikor betántorogtál ide, ja és még valami. Túl sokan vagytok.

– Tényleg? – kérdezte kótyagosan Hawkins.

– Aha – mondta a Hawkins jobb oldala felől közelítő skrudd. – Mindenhol embereket látni. Nem szállhatok le úgy bolygóra, hogy ne érezem a ti szagotokat, de most csak a te szagoddal van problémám.

– Ezért egy icipicit elszórakozunk veled – mondta a másik, aki megkocogtatta a fegyvere burkolatát a karmával.

– Van nektek egy eladó cuccom – mondta Trent, miközben a jobb keze ökölbe szorult. Nem fog ölni most.

Hawkins újra a háta mögé nézett, majd mivel nem volt ott akire számított, ezért úgy döntött, hogy folytatja ezt a színjátékot.

– Ott van a nadrágzsebembe – motyogta. Nem tudta, hogy Neyy mit rakott bele a cuccba, de azt a terroristák simán felhasználhatnák vegyi fegyvernek.

Hawkins belenyúlt a bal oldali nadrágzsebébe, mire az azon az oldalon lévő skrudd kíváncsian közelebb hajolt.

– Mi az? – kérdezte a jobb oldali briganti. Hawkins belenyúlt a zsebébe, mire mindkét skrugg Hawkinsra emelte a fegyverét. De a mellkasuk magasságába. Öreg hiba.

A férfi villámgyorsan lebukott, majd belekönyökölt a bal oldali skrugg oldalába, a lény összecsuklott, Hawkins az ellenfele elé ugrott, majd egy alulról indított bal horoggal állon vágta a kígyószerű lényt. Közben a bal lábával megindított egy köríves rúgást, de a skrugg hátraugrott, majd a férfira fogta a fegyverét.

Hawkins jól tudta, hogy a tradicionális skrugg fegyverből kilőtt töltény eltalálja, akkor virágkehelyszerűen szétnyílik, roncsolva a húst, és pokoli fájdalmat okozva, de viszont, hogy ha a fegyver tulajdonosa megnyom egy gombot, akkor a töltény közepén lévő idegméreg bejut a véráramába, ami szintén nem kellemes.

Hawkins megpördült a levegőben, ekkor dörrent a lövés. A lövedék pont elkerülte a férfit. Hawkins feljajdult egy hangos csattanással a kemény és jégpáncéllal fedett betonburkolatnak esett, de nem sokáig törődhetett a fájdalommal. A skrudd a férfira emelte a fegyverét. Hawkins a nadrágzsebe felé nyúlt, de amikor belenyúlt, és nem érezte a pisztolya markolatát, akkor jutott az eszébe, hogy Neyynél hagyta, akinek elvileg három perc múlva be kell futnia.

– Te nem döglöttél meg? – szólalt meg a skrudd.

– Az egészséges táp… – de nem folytathatta a mondandóját, a feléje szegeződő fegyver zúgása befolytatta.

– Voxar! – hasított bele parancsolóan egy magas hang a Kalgor VII esti levegőjébe. Hawkins a Renegát rámpája felé nézett, ahol egy ismerős, mással nehezen összetéveszthető alak álldogált: Kolge-mar.

De úgy látszik használt, a skrudd dühösen felszisszent, majd leeresztette a gépfegyverét. Hawkins felnézett és meglátta a Kolge-mar mellett álló két alakot. Az egyiket jól ismerte, Erica Jade, Hawkins bal keze volt a lány, mellette jól értett a zsebtolvajláshoz, csak rosszul főzött. A lány mellett álldogáló nyeszlett, világosbarna hajú fiatal srácot pedig nem tudta beazonosítani. Valószínűleg ő az a törő, akit Erica felszedett.

Majd később ráér megkérdezni a nevét, most fontosabb dolgokra kell használnia a beszélőkéjét. Hawkins lassan feltápászkodott, majd leporolta magát.

– Látom Kolge-mar kíséretet láttál. Kitalálom, rájöttél, hogy azok a berríliumrúdak nem egészen Venta-tyr nagy széfjéből származnak, és ezért rám küldtél három kopót, hogy nyírjanak ki...

– Vr'a vagyok, Hawkins – mondta a lény, majd az ujjait összefonta hordószerű hasa előtt –, nem ölök, és nem adok parancsot gyilkolásra. Az túl otromba, és a holtakat nem lehet kizsákmányolni.

– Fontos szempont – mondta Trent, miközben bólogatott –, de a három haverod miatt már nem kell aggódnod.

– Tudod, hogy mennyibe került, hogy felbéreljem őket, és hogy minden hónapban kifizessem mindhármat, mert jól végezték a feladatukat? Sokkal tartozol Hawkins, nagyon sokkal! – mondta, miközben Hawkinsra szegezte a mutatóujját, aminek a végén egy hosszú köröm szegeződött felé… Trent nem mutatta, hogy legbelül kirázta a hideg a látványra

– Ki akartál nyuvasztani. – válaszolta Trent. – Az a három skrudd nem nem azért jött utánam, hogy étterembe hívjon, bár a róluk ez nem mondható el. – A mellette álldogáló pikkelypofájúra sandított, aki megint csak felszisszent.

– Hawkins, ahelyett hogy az alkalmazottamat cukkolnád, válaszolj inkább a kérdésemre, hogy gondoltad, hogy csak úgy átvághatsz, pár silányul hamisított berilliumrúddal?

A vr'a lekacsázott a rámpán, majd megállt Trent előtt, és felnézett rá. Trent látta a szeme sarkából, hogy a leszállópálya ajtaján egy ismerős alak lépett be: Neyy volt az.

Ez is a buli végén bír beérni.

– Elismerem – szólalt meg Hawkins –, nem tudtunk bejutni. Végigmentünk az egyik alagúton, de onnantól tele volt a sze…-majd mikor látta, hogy Kolge-mar kígyószerű szeme dühösen kitágul –, szerencsés unokabátyád csapdáival. Ezek után visszatértünk ide, hogy felvegyünk egy törőt, és újra megpróbáljuk, de tudtam, hogy te komoly határidőhöz kötötted a melót, ezért szereztem hat berríliumrúdat, és ráhamisítottam a jelölést, de csak azért, hogy ameddig elhozzam a valódi rudakat, addig elégedettnek érezhesd magad. Mondjuk egy kicsit alábecsültelek, azt hittem, hogy két óra alatt rájössz, erre húsz perc alatt meglett – Trent csettintett erre –, hogy gondolhattam, hogy becsaplak.

Kolge-mar eddig dühös arcán megjelent egy mosoly, kegyetlen, késpenge vékonyságú mosoly, de mosoly.

– Hawkins, te biztos hogy ember vagy? – kérdezte a törpe lény, majd kuncogni kezdett, a nevetése mint a száraz bőr recsegése.

– Elhozom neked a cuccot, három napon belül.

Hawkins elvigyorodott, de a lelke legmélyén sikítani tudott volna… Még Morrow melóját is meg kell csinálnia.

A vr'a megvakargatta a fején lévő pikkelyeket, majd elvigyorodott, kimutatva a fogait, azokat a zsákmány megragadására és széttépésére alkalmas hegyes fogakat.

– Hawkins, Hawkins, Hawkins – ismételgette a vr'a, miközben körbejárta a férfit: –, ti emberek miért hiszitek azt, hogy bármit megúszhatok. Három alkalmazottam most nem funkcionál miattad.

Kolge-mar megállt a vr'aval szemben

– Te küldted rám őket – mondta Trent Hawkins. Fontos volt, hogy ő is bele tudjon szólni a tárgyalásba.

– Hogy elhozzanak, és ne megöljenek. De sajna ezek a skruddok elég korlátolt agyúak és agresszívak, de ez sem mentesít fel az alól, hogy most tulajdonképpen kilencvenezer berríl ment most a semmibe. – Kolge-mar megvakarta az állát. – A terved jó, de nincs biztosíték arra, hogy végig is csinálod, hisz ne feled, megpróbáltál becsapni.

– Kényszerhelyzet volt, valamint jól tudom, hogy nem lehet becsapni egy vr'at- válaszolta erre Hawkins, miközben összefűzte a karjait a mellkasán –, de gondolom, hogy vagy annyira könyörületes és rugalmas, hogy inkább elengedsz minket, hogy elhozzuk neked amit megígértem.

Kolge-mar megint elhallgatott, közben pedig az arcának jobb oldalát vakargatta.

– Szerintem félre érted a helyzeted, Hawkins – szólalt meg a vr'a. – Nekem dolgozol, de kárt okoztál nekem, három alkalmazottamat elintézted. Tehát ezt kompenzálnom kell.

Hawkins rosszat sejtve a skruddra nézett, aki már emelte volna a fegyverét, aztán hátrapillantott Neyyre, aki rögtön a fegyvertáskájához nyúlt.

– Ezt nem kellene úgy mondanod, hogy a pikkelyagyú haverod nem nyomja a képembe azt a rohadt stukkert?

Kolge-mar újra kivillantotta a fogait, Hawkins Ericára és az ismeretlen fickóra nézett, akik egy szót sem szóltak. Jobb is, mert ha a lány megszólalt volna, akkor itt elszabadult volna a pokol, az lett volna csak az igazán jó lezárása az estének.

– Nem foglak megöletni, ha erre gondolsz Hawkins – válaszolta a vr'a –, mint mondtam a gyilkosság rendkívül primitív módszer az ügyek elintézésére. Te meg értékes vagy, olyan adottságaid vannak, hogy egyszerűen vétek őket elpazarolni egy lövés által.

Trent rosszat sejtett, csak egy lehet rosszabb a halálnál.

– Mire gondolsz Kolgi? – kérdezte Hawkins.

– Hát tudod, barátom – sandított a férfira hamiskásan a vr'a –, most te, a legénységed és a hajód az én tulajdonomat képezik. Három napot adok neked, hogy elhozd a cuccomat – Trent közbe akart vágni, de csak néma hápogás jött ki a száján: –, most gondolom azt akartad mondani, hogy eredetileg is három napot adtál magadnak, hát ennyi időt kapsz, gondolom ez elég az egész művelet végrehajtására

Trent száján végre előbuggyant az első szó:

– Hogy mi? – kérdezte.

– Az alkalmazottam vagy – válaszolta egy vigyor kíséretében a Kolge-mar.

Egy vr'a alkalmazottjának lenni tényleg rosszabb volt a halálnál: az embernek össze-vissza kellett repkednie a galaxisba, a megkapott pénznek csak a felét vagy a negyedét kapta meg, és ami a legrosszabb volt, csak nagyon nehezen lehetett kijönni ebből az állapotból. Az egyik volt a legkönnyebb, ha egy csinos kis fémládába kerül az ember holtan, a másik pedig ha az alkalmazott összegyűjti a saját árát, és a gazdájának adja.

Hawkins gyors felszámolást végzett, majd felsóhajtott. Negyvenötezer dominu átszámítva berillbe, az pont kilencvenezer. Trent elkezdte dörzsölni a homlokát. Ilyen hülye helyzetet.

– Az én áram pont kilencvenezer berríl, gondolom – szólalt meg Trent. A bal oldaláról nyögés hallatszott. A másik skrugg ébredezett.

– Így van – helyeselt a vr'a.

– Ha három napon belül kifizetném neked amennyit érek, akkor ugye újra szabad lennék? – kérdezte Hawkins. Csak kevéssé ismerte a vr'a-k szokásait, de szerencsére az pont hasznos volt, hogy tudjon velük tárgyalni.

– Ha három napon belül elő tudod teremteni a pénzt, és közben meg tudod szerezni a rudakat – a vr'a megvonta a vállát –,akkor beszélhetünk róla.

– Három nap múlva meglesz a lóvé, ígérem – mondta Trent, aztán csettintett a kezével, de közben arra gondolt, hogy a következő három napja sűrű lesz, nagyon sűrű.

– Kíváncsi leszek én arra – kuncogott fel Kolge-mar, Hawkins sejtette, hogy most mi járhat a békaszerű lény agyában: örül, hogy ilyen jó vásárt csinált vele.

Majd meglátjuk, kishaver gondolta magában Hawkins. Utálta, hogy ha bizonyos helyzetekben nem ő irányít, és ez pont az volt.

– Figyelj, akár te is segíthetsz – mondta Hawkins a lénynek, aki már hátat is fordított neki, de visszafordult. Trent mint ha valami dühös csillogást fedezett volna fel a lény szemébe: –, elvileg elég jó kapcsolatban állsz Venta-tyrrel, nem mennél el hozzá, és puhatolnád ki a biztonsági rendszerét? – Hawkins már látta, hogy a lény békaszerű, széles szája késpenge vékonyságúvá zsugorodik egy tébolyult kitörés jeleként. – Most gondolj bele, ha neked is részed lenne a rablásba, bár tudom magába is elég jó érzés, ahogy a trixi jelvényt a mellényedre tűzöd, de még jobb, hogy ha ezt úgy, hogy te is kivetted a részed belőle.

Kolge-mar először Hawkinsra pillantott, majd a lépcső tetején álldogáló Neyyre, aztán intett a két skruddja felé:

– Szóval menjek vissza a Vyrlaxra, és beszéljek Venta-tyrrel? Puhatoljam ki, hogy mivel őrzi a kincsestárát – Kolge-mar egy ideig bólogatott, majd Hawkinsra nézett. – Azt hiszem menni fog, sőt talán többet is tehettek. – Kolge-mar intett a két testőrének, majd elindult a dokk kijárata felé. – Akkor találkozunk három közös nap múlva a Vyrlaxon.

Hawkins sokáig nézte, ahogy Kolge-mar és a két skruggja felsétál a lépcsőn, és kiment a leszállóhely ajtaján.

– Akkor most gondba vagyunk? – kérdezte Jade. Hawkins bólintott. Neyy ekkor lépett oda.

– Gondban – mondta Trent, majd felsétált a rámpán Neyy társaságában, és megállt a srác előtt, aki Erica mellett állt.

– Trent Hawkins – szólalt meg Hawkins, majd nyújtotta a kezét a fiúnak.

A srácon látszott, hogy megszeppent erre. Hawkins nem nézte volna húsznál többnek a srácot, de az nem volt mentség arra, hogy egy kis nyeszlett valaki volt, aki valószínűleg a Domínium egyik bolygójáról érkezett.

A srác megfogta Hawkins kezét, és erőtlenül megszorította.

– Steven Russel – mutatkozott be a másik.

Hawkins barátságosan a srácra mosolygott, de valójában végigmérte. Igen, a srác tipikus törő. Nyeszlett, az izmai nem láttak sem súlyzót, sem kemény fizikai munkát, a szemei állása ravasz volt, még ha most félelem is csillogott bennük.

– Törő vagy, gondolom.

A srác bólintott, majd egy félmosolyt eresztett meg. Hawkins magában ezt csempészmosolynak hívta, és megállapította, hogy nem áll jól Russelnek.

– Még hozzá ritka fajta.

– Hát ez vajó – mondta Hawkins.

– Az jó? – kérdezte Russel.

– Kiskoromba édesanyám, ha trágár szó hagyta el a számat, akkor mindig elfenekelt. Ezért kitaláltam ezt a kis módszert, hogy bizonyos szavakat rövidítettem. Pl, bocsáss meg anyu, a kurva jót. – Hawkins megcsóválta a fejét. – Ezt viszont nézőpont kérdése hogyan fogod föl.

Trent megvonta a vállát, majd elindult a hajó belsejébe, és megnézte. Minden rendben volt, egy karcolás sem esett a Renegát berendezésén. Hawkins végigsimította a hajó ebédlőasztalát, majd ránézett az egyik, a mosogatógép felett feszülő poszterre, amin egy idegen sivatag képe volt, amelynek az ég boltját két kék hold díszítette. Melyik bolygó is az? A Vorian, vagy a Karnaa? El akart oda mindig is jutni oda, de ha megfosztják a szabadságától, akkor sajna nem fog menni.

Neyy odalépett Hawkins mellé, majd megállt mellette

– Hawkins, ez melyik helyzet? A hetvenöt százalék vagy a huszonöt? – kérdezte a manot.

– Majd az idő eldönti – mondta Hawkins, ahogy az egyik homokdűnét vette szemügyre a képen. A rajzolt homokhalom tetején egy apró, két lábú, gyíkszerű állat álldogált. Hogy ezt eddig miért nem vette észre?

– Nagyszerű – monda a Renegát bozontos másodpilótája.

– Mi újság az ágyukkal? – kérdezte Hawkins, Neyy erre csak kivillantotta késszerű felső szemfogát.

– Még megvannak – válaszolta a másik.

Közben Erica leült az egyik székre, felkönyökölt az asztallapra, majd beletúrt a hajába. Hawkins a lány fáradt arcára nézett, majd a lány mellé lépett, és annak vállára rakta a kezét.

– Na mondjad, mi újság, csibe – szólalt meg Hawkins.

– Fáradt vagyok, szeretnék végre aludni – mondta Erica, majd a feje lehanyatlott az asztalra. Hawkins megrázta a lányt, de az nem mozdult.

– Na, Jade – szólalt meg Hawkins, félig türelmetlenül.

– Nem akarok részt venni ebben az újabb hülye tervben – morogta Erica –, majd keltsél fel ha vége.

Trent kifújta a levegőt. Megértette a lányt: ettől a melótól nem lehet semmiféle pénzt várni, csak egy olyan elvont, de Hawkins számára még is csak fontos dolgot mint a szabadság.

– Ellenőrizni kellene az érzékelőket. – Trent újra megrázta a lányt. – Tíz percen belül fel akarok szállni.

Erica felemelte a fejét, majd beletúrt a hajába.

– Nem neked kellett tárgyalnod azzal a bunkó foxiaival, aki állandóan lesimabőrüzött

Trent elvigyorodott, majd Russelre nézett, aki a tágas ebédlő egyik sarkában

 Erica Jade épp egy festményt figyelt, amelyen a Kalgor VII egyik kék zuzmóval borított síkságán legelésző antilopszerű állatokat örökített meg a művész. A háttérben egy hatalmas hegység sötétlett. A képet a Kalgor VII éjszakai egén függeszkedő két vörös hold uralta. Erica még soha nem látta őket, csak amikor megközelítették a bolygót.

A képen lévő nyugalom ellentétben állt a hátánál kialakuló vitával.

– Hogy mi? – kérdezte Russel, miután a recepciós robot visszaadta neki a fizetőkártyáját.

– A lakbér összege nem megfelelő – válaszolta a gép.

– És én erről miért nem tudok?

Erica Jade közben abbahagyta a kép nézegetését, majd a recepciót vette szemügyre. A helyiség félkör alaprajzú volt. A falait kékre festették. A sarokban pedig egy piros virágú cserepes növény virágzott. A robot egy vaskos, barna íróasztal mögött lebegett. A teste csak egy gömbölyű, focilabda méretű fejből, és az oldalán lévő két manipulátorból állt. A feje feléjük eső oldalán két szemszerű kamera és egy kártyaleolvasó, egy ember arc bizarr karikatúráját adta.

Jade a srác mellé állt, és hallgatni kezdte a szóváltásukat a robottal.

– Akárhol érdeklődhetett volna. Ott volt a hírek között a helyi Spacenet terminál kezdőlapján. Úgy láttam, hogy maga gyakran járt fel, de ha nem, akkor sajnálom – válaszolta a gép búgó hangon –, de az összeget akkor is meg kell adnia.

Erica elgondolkodott azon, hogy nem kellene soha se első látás alapján döntenie. Mindig bajba keveri magát ezzel. Russel is elég rafkósnak tűnt első látásra. Amikor Erica meglátta a srác szinte zsebkendőnyi szobáját, és a benne lévő kupit, arra gondolt, hogy talán csak egy meg nem értett zseni, mint páran a Külűrben. Most jött rá, hogy a fickó gyámoltalan. És kb. húsz perc alatt változott meg róla a véleménye.

Hogy Hawkinstól mit fog kapni az első hibánál. Gondolta Jade, de jobb, hogy szerzett egy törőt, aki talán jó a saját területén, még ha egy pancser is.

Jelenleg a lakbér befizetésével voltak gondok.

– Mennyi az? – kérdezte Erica, megunva a srác ügyetlenkedését.

A robot a lány felé fordult, és megszólalt:

– 30 000 egység, hölgyem.

A lány bólintott, majd Russelre nézett. A srác elég szánalmasan festett, a vállára vetett utazótáskával, és a sárga-fekete kígyómintás dzsekijében.

– És erről miért nem szóltál neki? – a lány a csípőjére tette a kezét, és ránézett a gépre: – Mennyi ideje is lakik itt a srác?

– Két hónapja.

– Az jó, és te neked ennyi idő alatt eszedbe se jutott, hogy szóljál neki. – A lány kihúzta magát, és elmélyítette a hangját, utánozva a robotot: – Hé húshegy, megváltozott a lakbér. Csak szólok.

– De…

– Hogy is van a robotika első alaptörvénye? A robotnak nem szabad kárt okoznia intelligens élőlényben, vagy tétlenül tűrnie, hogy intelligens lény bármilyen kárt szenvedjen.

– De Mr. Russel… – kezdett volna bele a gép, de Erica megint közbevágott.

– Szerinted, hogy ha nem tudja fizetni a lakbért, mivel te elfelejted tájékoztatni, és emiatt a panzió tulajdonosa kidobja a hideg Kalgori éjszakában, mit csinál egy vas nélkül? Teázgat? Nagy francokat, szépen megfázik. Érted! Beteg lesz, kárt szenved. Tehát ki is szegte meg itt a szabályokat?

– Én – mondta halkan a gép –, csak a programom szerint cselekedtem. Sajnálom.

– Jó. És mivel nem tudott a változásokról, ezért fizetheti az eredeti árat. Ugye?

A gép a jobb manipulátorával megvakarta a fejét.

– Nem tehetem, mivel a tulajdonosom, Waul Telli utasított rá, hogy szedjem be a lakbéreket.

Jade megrázta a fejét, majd felnézett. Voltak még trükkjei az okvetlenkedő robotok hatástalanítására.

– Akkor most képzeld el, hogy Waul Telli megtudja, hogy minket csak úgy elengedtél fizetés nélkül. Mert ha Steven Russel csak itt maradna a bolygón bedolgozni a lakbért, akkor megfázik. Mert gondolom el akarsz minket engedni, hogy Steven Russelt egy olyan bolygóra vigyem, ahol jó idő van. – Jade felemelte a mutatóujját. – Ha megtudná ezt Telli, akkor ha nem kapna gutaütést, akkor szerintem darabjaidra törne. Ezzel megsértené az épséged, közben meg talán meg is vágná magát az egyik szilánkoddal. Akkor is kárt tennél benne. Kell ez neked?

A gép a földet kezdte el nézni. Jade egy pillanatra azt hitte, hogy a robot kerüli, hogy a szemébe nézzen. Bár nem volt meglepő: a robotokba beleépítettek egyfajta fejlett utánzási képességet.

– Ezzel az akciómmal három törvényt is majdnem megszegtem – mondta a recepciós robot. – Menjenek.

Erica egy féloldalas vigyort küldött a gömb alakú fémkasztni, majd elkapta Russel grabancát és a sráccal együtt elindult a recepció kijárata felé.

Pillanatok múlva már az északi űrkikötő felé tartottak, ahol a Renegát, Hawkins hajója vesztegelt.

Egy ideig némán sétáltak, a saját gondolataikba temetkezve. Jade remélte, hogy ezt a dolgot szárazon megússzák, és Hawkins terve sikerül. Nem lett volna valami jó élet, hogy ha egy vr'a bérencei üldözik őket keresztül-kasul ezen a galaxison. Nehéz volt itt a Külűrben, de Jade nem akarta, hogy ennyire nehéz legyen…

– Jól leszerelted – törte meg a csendet Russel. Erica elmosolyodott, majd a fickóra nézett.

– Pedig egyszerű –, mondta Jade. – A robotokat alapszabályok kötik, csak az új generációsok ezekről hajlamosak megfeledkezni. Beléjük egyfajta viselkedési irányelvként táplálták. De ha emlékezteted őket, akkor már is csapdába csalod.

Jade hátrasandított. Észrevett két alakot. Amint beértek az egyik falra felszerelt fénycső hatókörébe sárga, kigyószerű fejük megcsillant a lámpák fénykörében.

Skruddok.

Hawkins említette, hogy Kolge-marnak skruddok a pribékjei. De honnan tudhat Kolge-mar Russelről és róla? Mi történik, hogy ha Hawkins terve befuccsolt?

– De ezt hol tanultad?

Kérdezte Steven. A lány felé fordult. Erica újra visszanézett az őket követő skruddokra, majd felsóhajtott. Lehet, hogy pár fosztogató szegődött a nyomukba.

– Az Exoduson volt egy Rudi nevű robotunk. Ő felügyelt ránk – Erica, ahogy felrémlett humanoid gyerekfelvigyázó robot fémes, magas alakja. Az arcán lévő fémlemezek állandóan valami atyáskodó arckifejezést adtak. – Egy idő után terhes volt ez a védelem a számomra, és megtanultam kicselezni, hogy ha el akartam lógni…

– Te Exodusi vagy? – kérdezte Russel. Erica a srác felé fordult, és látta, hogy az eltátotta a száját a meglepetéstől.

Erica utálta, hogy ha kérdésekkel félbeszakítják. Szeretett befejezni egy gondolatot. Szerette hallani a saját hangját, ez arra emlékeztette, hogy élt.

– Mi ezen a meglepő? – kérdezte Jade. A srác meglepett arcának látványa a szívét gyorsabb dobogásra késztette. A szeme sarkából látta, hogy a két skrugg behúzódik az egyik sikátorba.

– Hogy itt vagy kb. háromezer fényévnyire a békés és gazdag Exodustól. – A srác előnézett, majd hozzátette. – Mondjuk én is pofázhatok. Én a Tellusról jöttem el.

Jade hátranézett, a skruddok már nem voltak ott. Valószínűleg túlságosan szegényes zsákmánynak ítélték őket. Vagy épp eléjük akarnak vágni.

Erica erre megrázta a fejét. Ha most Neyy vagy Hawkins itt lenne, akkor megfeddnék őt a pesszimizmusa miatt. Jade nem volt pesszimista. Csak realista.

– Hu, nagyon meglepő, hogy itt kétezer fényévnyire a Tellustól találok rád. – válaszolta Jade, mikor elhaladt mellettük pár barna bundás, törpenövésű lény, akik röfögő társalgást folytattak egymással.

Erica utánuk nézett.

– És te mit keresel itt? – kérdezte Jade. Remélte, hogy ezzel a kérdéssel talán elhallgatja a fiút.

– Megcsapoltam pár bankszámlát a Telluson. Egy társam meg beköpött, aztán rohanhattam a rendőrök elől, aztán hogy szárazon megússzam, beléptem a Domíniumi Tengerészgyalogsághoz.

Erica felnézett az égre, amit csak egy hófelleg hatalmas tömbje piszkított be.

– És nem tetszett a rendszer, ezért meglógtál.

– Aha – mondta a srác –, és veled mi a helyzet?

Erica ránézett. Utálta ezt a kérdést, még jobban utált rá válaszolni. De a legjobban azt utálta, hogy ha újra és újra felteszik:

– Menekülök – jött a szűkszavú válasz. Remélte, hogy ezzel leszereli a srácot. Jade egyszerűen utált emlékezni az okra, amiért ide jött.

– És mi elől? Volt pasi, esetleg a törvény…

Jade megállt, majd a srác felé fordult. Egy pillanatra becsukta a szemét, majd sikeresen leküzdötte a késztetést, hogy orrba mossa a másikat.

– Nem tartozik rád, hogy miért jöttem el. Menekülök, ennyi! – mondta, majd elindult az utca vége felé. A léptei sietősek voltak. A tudatát képek árasztották el: egy légpárnás amely egy olvadt és feketévé égett csomóvá vált, és a belőle az ég felé kúszó fehér füstoszlop.

Erica megrázta a fejét.

Koncentrálj a feladatra, Erica. Mondta, hamarosan a szörnyű katasztrófa emléke elhalványult.

– Na gyere! – kiáltott oda Russelnek. Majd vissza sem nézve elindult. Két lépést tehetett, amikor hirtelen egy fekete árnyék ugrott elé.

Erica úgy érezte, hogy megfagy az ereiben a vér, ahogy skrudd szemeibe nézett. A lény kinyitotta hüllőszerű száját, ezzel kivillantotta a benne lévő húsevésre termett fogakat.

– Elkapni a lábas nőstényt – sziszegte elégedetten.

Erica ránézett a skrudd kezében lévő hatalmas, ocsmány fegyvere, majd nyelt egyet.

– Valami gond van?

De Jade a két skrudd arcáról semmiféle érzelmet nem tudott leolvasni.