Russel eddig bánkódott, mert nem látta meg a Külűr igazi arcát. Azt amit 3 Dimenziós filmregényekből ismert. Na most meglátta.
Ahogy beléptek a leszállóhelyet övező kör alakú falba vájt ajtón, Steven előtt feltárult a Renegát nevű űrhajót, amely a leszálló hely fémkráterének alján volt.
Russel annak idején elég sok haditechnikával foglalkozó filmkönyvet látott, hogy a hajó dobozszerű törzséről, hátranyilazott szárnyakból, és a trapézszerű orrából rögtön felismerte a Renegát típusát, egy V-23-as Shryke volt. Steven azt is jól tudta, hogy a gépet két VTOL turbina emelte a magasba. A hajótestet két szintesre tervezték. Az alsó részben volt a raktér, a gépház és a zsilip. A felső szinten pedig volt egy ebédlő, a legénységi tagok szobái, és a pilótafülke. Sőt Steven bár nem látta őket, de tudott az űrhajó orrában rejtőzködő sínágyukról, amik egy gombnyomásra előbukkannak a rozsdabarna burkolat alól. Ahogy közelebb ért észrevette a vezérlő kabint védő könnycsepp alakú üvegtetőt.
Russel más körülmények között megcsodálta volna.
Hogy ha nem egy lépcsőn sétált volna lefele, a háta mögött két skruddal, akik bizonyos időközönként meglökték a fegyverük csövével Russelt, hogy gyorsabban haladjon. Steven néha Ericára sandított, és látta, hogy a lány összeszorítja az ajkait, a szemei szinte szikrákat hánytak.
Legalább a lány mérges volt.
Steven Russel meg be volt szarva.
A hajó felső szintjéről egy rámpa volt lehajtva, amely a hajó bejáratához, ahol egy békaszerű, zöld, törpenövésű lény álldogált. Steven azonnal felismerte a faját: egy vr'a. Elég ritkán lehetett őket látni a belső régióba, de a viselkedésük alapján jól meg lehetett őket jegyezni egy életre.
Erica mintha vr,akat említett volna, meg valami kincsestárat.
Mibe tenyereltem bele? Kérdezte magától.
Legszívesebben felpattant volna egy űrhajóra, és meg se állt volna a Tellusig. Egyenesen a programozók irodájába, ahol annak idején gürcölt. Az olyan nyugodt.
– Elica Jadar – köszöntötte a vr'a Jadet.
A lány gúnyosan elvigyorodott erre.
– Kolgi, szerintem eltévesztetted. A nevem Erica Jade.
Russel észrevett a lényben valami előkelőséget, de inkább megpróbált nem arra gondolni, hogy ez olyan, mint egy betanított cirkuszi impusz. Basszus ez a lény saját maga paródiája.
A törpe dühösen felszisszent, majd sarkon fordult, csillogó, kék köpönyeg meglibbent erre..
– Hozd fel őket.
Újra kezdődött az egész rámpán feltaszigálós móka. A hajó ebédlőjébe jutottak, aminek közepén egy hosszú fémasztal terpeszkedett, ami mellett két sorba székeket helyeztek el. A Russelel szemközti falnál egy mosogatógép, amit egy hűtő és egy sütő fogott közre. A falakra különböző idegen tájakat ábrázoló posztereket ragasztottak, amiknek a rikító színeik ellentétben álltak a fal szürkéjével. A helyiség mindkét oldalán ajtók voltak, amiken keresztül a legénység kabinjaiba lehetett bejutni.
Ezt a hajót arra építették, hogy kisebb osztagokat juttasson az ellenséges harcvonalak mögé.
A Kolgi nevű vr'a odabukdácsolt az egyik székhez, majd felugrott rá. Russel csak akkor fedezte fel, hogy az asztalon ezüstszínű fémhasábok voltak gúla alakba elrendezve.
– Ugyan már, nem érdekelnek engem a ti a nevetek. Elég baj az, hogy úgy terjedtek ebben a rohadt galaxisban, mint a penész a sajton – mondta miközben kényelembe helyezte magát a székben. – Nem fogom megjegyezni minden rühes-nyüves emberi lénynek a nevét.
Russel ránézett Ericára, és látta, hogy annak egy arcizma se rándult.
– Kitalálom, most Hawkinsra vagy dühös, és ezért én szívok – válaszolta a lány. – Elárulom neked, hogy én mondtam Hawkinsnak, hogy mondjuk meg neked az igazat a berríliumrúdakról, és segítséget kérjünk tőled, de… Nézd Kolgi…
A lény rácsapott a fémasztalra, mire a berríliumrúdak összekoccantak.
– KOLGE-MAR! – ripakodott rá a lányra. - És kérlek, ha egy vr'a-val beszélj, akkor hangsúlyozd ki a vagyoni helyzetét! Ha Hawkins nem lett volna ennyire alkalmatlan a feladatra, akkor már régen Kolge-strix lennék. – Kolge-mar leugrott az asztalról, és elkezdett fel-alá járkálni az ebédlőben, és közben beszélt: – Hat berríliumrúdnyira vagyok csak a strix utótagtól, de ez csak akkor számít, hogy ha egy másik vr'a-t lopok meg, és az ő kincstárából származik a szükséges dolog a következő vagyoni helyzethez. Érted?
Jade megvonta a vállát, majd közelebb lépett az asztalhoz, hogy jobban szemügyre vegye a rudakat.
– Nekem ez fura. Pont olyan, mint amilyen Venta-tyrnek van.
A vr'a felszisszent, majd a lány előtt termett. De az egyik skrudd megelőzte. Pillanatokon belül már a lány arcára fogta a fegyverét:
– Kussolj el, emberszajha! – kiáltotta a hüllőszerű lény.
Kolge-mar a két skrugg felé fordult, majd nyájas hangon megszólalt:
– Trixio, Voxar – majd a fejével a hajóból kivezető ajtó felé intett, mire a két kigyófej sarkon fordult, majd kimentek az ebédlőből. A vr'a odament a fémasztalhoz, felugrott a székre, aztán lekapott egy hasábot a gúla tetejéről, Erica felé mutatott, és rámutatott a rajta lévő csillagra: – Nem lézerrel van belegavírozva, hanem valami savval csináltátok, meg a csillag a szárak pár millimétere el vannak térve a szokásostól, de nem baj, majd ha Hawkinst idehozzák, akkor majd ő megmagyarázza, hogy még is hogy gondolta ezt, hogy átvág. – Kolge-mar megállt Steven előtt, majd felnézett a srácra. – Te ki vagy?
Russel hirtelen nem tudta mit mondhatna. A lény szemeiben olyan fény csillogott mint egy áldozatát méregető kígyó szemében.
– Steven Russel, törő vagyok – mondta a fiú, majd nyelt egyet, és idegesen elmosolyodott.
– Kikkel hozatod ide? – kérdezte Jade. Russel a lány hangjából mintha aggodalmat hallott volna ki.
– Utána küldtem három skruddomat, Twixor, a vezetőjük önként jelentkezett, valamiért csak Hawkinsról beszél állandóan.
Hawkins és Neyy egy mellékutca rejtekéből figyelték a leszállópálya ajtaját, amely nyitva volt. Trent Hawkins most mindent meg tudott volna adni egy ágyért, és egy nyugodt éjszakáért, lehetőleg kamurablások és dühös vr'ak nélkül.
De sajnálatos módon mindkettő kézzelfogható távolságban volt. Előbb meg kell oldania ezt a problémát.
Ahogy a vr-akat ismerte tudta, hogy ezeknek a zöld kis törpéknek rohadt nagy kisebbségi komplexusa van. ha Kolge-mar a fajának tipikus tagja volt, tehát ezt kompenzálandón személyesen ment el a hajójához, majd hallgatja ki Ericát.
Párszor tárgyalt már velük, jól ismerte a csíziót, de hogy Kolge-mar ki akarta nyíratni, ez túl otromba volt egy vr'atól…
Trent gyors fejszámolást végzett. Kolge-mar három skruddot küldött a megölésükre, akkor a másik kettő Kolge-marral ment a Renegáthoz.
Nem kell nagy ellenállásra számítaniuk, ha csak vr’a nem tartogat neki valami csúnya meglepetést.
Trent egyszer már elveszített egy olyan korú lányt mint Jade, és nem akarta újra átélni ezt.
Valahogy erre az estére elege lett a csúnya meglepetésekből.
– Neyy – szólt oda a manotnak, aki rögtön a férfi felé fordította macskaszerű fejét –, mássz fel a falon, majd kémleld ki, hogy mennyien vannak ott.
A manot négy lábra ereszkedett, majd két ugrással átvágott a sikátor bejárata és a leszállóhely kör alakú fala közötti főutcán, majd mikor odaért, kemény karmait belevájta a betonba, és mint valami túl méretes pók, felmászott rajta. Felért, és átnézett a betonfal pereme fölött, majd egy szökkenéssel újra a járdán termett, és gyorsan visszament a sikátorba.
– Két skrudd – mondta a Neyy
Hawkins bólintott, megfogadta, hogy ennél a résznél nem fogja használni a pisztolyát, és ölni sem fog. Most ő támadott, és nem őt támadták, és ilyenkor elsődleges szempont volt, hogy ő diktálja a szabályokat.
Hawkins nem sokáig gondolkodott.
Levette a barna dzsekijét, majd kifordította, hogy a sárgásbarna prémes belső rész legyen kívül, majd így magára kapta, aztán a fejébe húzta a kabát kapucniját. Úgy nézett ki így mint bármilyen Kalgori részeg.
– Van tervem – mondta a férfi –, ez kivételesen az a 75% ahol nem kell improvizálnunk. – Trent a dokk bejárata felé mutatott: – Bemegyek és elterelem a figyelmüket, addig amíg én ezt csinálom, te be mégy, és oldalról támadsz.
– A Midorin is ez volt – válaszolta Neyy. – Akkor is önállósítottad magad.
Trent elvigyorodott, majd vállon veregette nagydarab, szőrös barátját.
– Most nem úgy lesz. – majd hirtelen eszébe jutott valami. A skruddoknak jó a szaglása, és az a kettő, aki ott volt Kolge-maral már ismeri Hawkins szagát. Még az volt a szerencse, hogy nem felőle fújt a szél. – Van még neked abból a kék löttyből, aminek a szaga olyan mint a gyíktulokhúgynak?
Neyy felsóhajtott, majd a belenyúlt a mellényének a bal oldali zsebébe, és előhúzott egy világoskék folyadékkal teli fiolát.
– Amúgy csak mondom, hogy ez a szer gyógyítja a közönséges emberi náthát.
– Aha, eddig mennyien is vették meg? – kérdezte Hawkins, majd elvette az üvegcsét, és lecsavarta a kupakját. Szinte reflexszerűen hátrarántotta a fejét, amikor megérezte az erős, szúrós szagot. – Miből készült ez, baszd ki?
– Nem akarod tudni – válaszolta a manot.
Hawkins a vállára öntötte a büdös folyadék felét, majd szétkente. A szag már elviselhetőbb volt, de most Trent azért imádkozott, hogy estére maradjanak az orrában szaglóreceptorok.
– Gondolatolvasó vagy –, morogta a szerencsevadász, majd elindult.
A Domíniumi tengerészgyalogság különleges alakulatánál megtanulta, hogy egy jó tervnek három fázisa van: az előkészítés, az út és persze az akció. Jobb ezeket külön kezelni, és mindig arra a fázisra figyelni, amelyben az ember éppen van. Hawkins most az út fázisában volt. Ügyelnie kellett a látszatra, nem elég, hogy felvette egy részeg csavargó külsejét. Valóban azzá kell válnia.
A szagom már olyan, gondolta, közben a léptei bizonytalanná váltak, a járása dülöngélő lett. Így vágott át a főutcán, majd belépett a leszállóhely bejáratán.
Látta, hogy a Renegát -még – sértetlen, a rámpája leeresztve, az aljánál két skrudd, szemmel láthatólag nem vették észre. A
– Azt mondom, hogy soha ne bíz meg egy majomfajzatban! – mondta az a skrudd, aki a Renegát elülső leszállókarmához támaszkodott, a társának, aki épp egy hordón ült. – Amiknek a nőstényeinek két lába és két keze van, a szárazon jár, és tud beszélni, azokkal nagy baj van.
– Undorító, amikor hozzányúltam ahhoz a nőstényhez, azt hittem kihányom a ma reggeli velőlevest. Főleg a karjához, az a sima bőr… – a lény megremegett: – Bezzeg egy skrudd nőstény. Lábatlan, pikkelyes, kicsi és ahogy úszkál a tóban.
– Nekem hét van – mondta a másik, majd felröhögött: –, neked meg egy sem.
Hawkins ezt a pillanatot választotta, hogy belekezdjen a kis színjátékába. Elkezdett lefele tántorogni a hajóhoz vezető lépcsőn.
A leszállókaromhoz támaszkodó skrudd felnézett, majd beleszimatolt a levegőbe.
– Mi ez a bűz? – kérdezte a lény a társától, aki felállt, majd Hawkins felé fordult.
– Szerintem az olyan büdös – mutatott a férfira a skrugg felé.
Észrevettek, gondolta Hawkins.
Elvigyorodott a kapucnija rejtekében. Kezdődik a show.
– Na, azonnal takarodj el innen – üvöltött rá a lény, aki ellépett a renegát leszálló karmától, és Hawkins szegezte fegyverét.
– Ne legyen már ilyen goromba – válaszolta Trent –, pár hete kidobott az asszony, mert iszom, de csak tíz pohárral… Csak kellene egy kis pénz.
– Erről beszélek – mondta a skrudd a társának, aki feltápászkodott a hordóról –, az emberek olyan ostobák, meg olyan elcseszettek, hogy rohadtul meglepő miért is vannak ott mindenhol, ebben a rohadt galaxisban, és nem rohadtak meg a rüves-nyüves bolygójukon.
– Ja – bólogatott a másik –, mondjuk még szerencse, hogy az a Hawkins nevezetűt kinyírták a többiek. Egy majommal kevesebb.
Erre mindketten felröhögtek. Hawkins ezt használta ki, hogy közelebb óvakodjon. A Neyy által adott anyag bűze nem hogy enyhült, hanem nyomasztóan az orrába kúszott.
– Tudom, de adnának egy kis alamizsnát? Nem piára lesz, hanem kajára – mondta Trent. A hangja reszketeg volt.
Az elől lévő skrudd a társára sandított, majd megszólalt:
– Mit gondolsz?
– Szerintem növeljük azt a jó statisztikát még egy fővel – válaszolta a másik, majd a fegyverét Hawkinsra fogta.
Trent a leszállóhely betonfala felé nézett, de nem látta Neyy ismerős alakját. Gondban volt, nagy gondban.
Erica Jade hallotta, hogy a két skrudd épp valakivel beszélget, de mivel a félelemtől szinte megsüketült. Hawkins lehet meghalt? És hol van Neyy? Mit fog csinálni, hogy ha mindketten meghaltak, ráadásul le is buktak.
– Hidd el, hogy nem azért küldtem el őket oda, hogy megöljék Hawkinst. Csak rá akartam ijeszteni, nem tudtam, hogy Twixor ennyire dilinyós, hogy kinyírja.
Jade rásandított Russelre, majd Kolge-mara, aki a kezeit tördelte.
– Mi vr'ak nem vagyunk gyilkosok. Ez egy tév…
Jade úgy érezte, hogy a világ forog vele. Le kellett ülnie. Hawkins mentette meg annak idején arról az űrállomásról, ő védte meg, ő vezette rá arra, hogy a galaxis ezen részén hogyan is mennek a dolgok.
– Jézusom – mondta Jade, majd leereszkedett a székre. Az agyába rosszabbnál-rosszabb jövőképek kergették egymást. Nem is mert belegondolni.
– Kedveltem Hawkinsot, hasznos ember volt. Tényleg… – mondta Kolge-mar, de Erica felpattant, majd teljes erejéből az asztallapra vágott.
– Ha kedvelted volna, akkor nem küldted volna utána a vérebeidet – suttogta a lány, majd közelebb hajolt a hüllőszerű gnómhoz.
Hawkins újra a betonfal felé nézett, amikor a skruddok lassan szétváltak, hogy két oldalról támadjanak rá. Neyy sehol sem.
Ja vagy úgy, még nem telhetett le az öt perc.
– Srácok, most mit ártottam nektek? – kérdezte Trent, de közben kihúzta magát, és előretolta a bal lábát.
– Tudod, majomfajzat, a nőstényeitek tudnak pofázni, van kezük lábuk, és a szárazon járnak, de szerintem ezt hallottad, amikor betántorogtál ide, ja és még valami. Túl sokan vagytok.
– Tényleg? – kérdezte kótyagosan Hawkins.
– Aha – mondta a Hawkins jobb oldala felől közelítő skrudd. – Mindenhol embereket látni. Nem szállhatok le úgy bolygóra, hogy ne érezem a ti szagotokat, de most csak a te szagoddal van problémám.
– Ezért egy icipicit elszórakozunk veled – mondta a másik, aki megkocogtatta a fegyvere burkolatát a karmával.
– Van nektek egy eladó cuccom – mondta Trent, miközben a jobb keze ökölbe szorult. Nem fog ölni most.
Hawkins újra a háta mögé nézett, majd mivel nem volt ott akire számított, ezért úgy döntött, hogy folytatja ezt a színjátékot.
– Ott van a nadrágzsebembe – motyogta. Nem tudta, hogy Neyy mit rakott bele a cuccba, de azt a terroristák simán felhasználhatnák vegyi fegyvernek.
Hawkins belenyúlt a bal oldali nadrágzsebébe, mire az azon az oldalon lévő skrudd kíváncsian közelebb hajolt.
– Mi az? – kérdezte a jobb oldali briganti. Hawkins belenyúlt a zsebébe, mire mindkét skrugg Hawkinsra emelte a fegyverét. De a mellkasuk magasságába. Öreg hiba.
A férfi villámgyorsan lebukott, majd belekönyökölt a bal oldali skrugg oldalába, a lény összecsuklott, Hawkins az ellenfele elé ugrott, majd egy alulról indított bal horoggal állon vágta a kígyószerű lényt. Közben a bal lábával megindított egy köríves rúgást, de a skrugg hátraugrott, majd a férfira fogta a fegyverét.
Hawkins jól tudta, hogy a tradicionális skrugg fegyverből kilőtt töltény eltalálja, akkor virágkehelyszerűen szétnyílik, roncsolva a húst, és pokoli fájdalmat okozva, de viszont, hogy ha a fegyver tulajdonosa megnyom egy gombot, akkor a töltény közepén lévő idegméreg bejut a véráramába, ami szintén nem kellemes.
Hawkins megpördült a levegőben, ekkor dörrent a lövés. A lövedék pont elkerülte a férfit. Hawkins feljajdult egy hangos csattanással a kemény és jégpáncéllal fedett betonburkolatnak esett, de nem sokáig törődhetett a fájdalommal. A skrudd a férfira emelte a fegyverét. Hawkins a nadrágzsebe felé nyúlt, de amikor belenyúlt, és nem érezte a pisztolya markolatát, akkor jutott az eszébe, hogy Neyynél hagyta, akinek elvileg három perc múlva be kell futnia.
– Te nem döglöttél meg? – szólalt meg a skrudd.
– Az egészséges táp… – de nem folytathatta a mondandóját, a feléje szegeződő fegyver zúgása befolytatta.
– Voxar! – hasított bele parancsolóan egy magas hang a Kalgor VII esti levegőjébe. Hawkins a Renegát rámpája felé nézett, ahol egy ismerős, mással nehezen összetéveszthető alak álldogált: Kolge-mar.
De úgy látszik használt, a skrudd dühösen felszisszent, majd leeresztette a gépfegyverét. Hawkins felnézett és meglátta a Kolge-mar mellett álló két alakot. Az egyiket jól ismerte, Erica Jade, Hawkins bal keze volt a lány, mellette jól értett a zsebtolvajláshoz, csak rosszul főzött. A lány mellett álldogáló nyeszlett, világosbarna hajú fiatal srácot pedig nem tudta beazonosítani. Valószínűleg ő az a törő, akit Erica felszedett.
Majd később ráér megkérdezni a nevét, most fontosabb dolgokra kell használnia a beszélőkéjét. Hawkins lassan feltápászkodott, majd leporolta magát.
– Látom Kolge-mar kíséretet láttál. Kitalálom, rájöttél, hogy azok a berríliumrúdak nem egészen Venta-tyr nagy széfjéből származnak, és ezért rám küldtél három kopót, hogy nyírjanak ki...
– Vr'a vagyok, Hawkins – mondta a lény, majd az ujjait összefonta hordószerű hasa előtt –, nem ölök, és nem adok parancsot gyilkolásra. Az túl otromba, és a holtakat nem lehet kizsákmányolni.
– Fontos szempont – mondta Trent, miközben bólogatott –, de a három haverod miatt már nem kell aggódnod.
– Tudod, hogy mennyibe került, hogy felbéreljem őket, és hogy minden hónapban kifizessem mindhármat, mert jól végezték a feladatukat? Sokkal tartozol Hawkins, nagyon sokkal! – mondta, miközben Hawkinsra szegezte a mutatóujját, aminek a végén egy hosszú köröm szegeződött felé… Trent nem mutatta, hogy legbelül kirázta a hideg a látványra
– Ki akartál nyuvasztani. – válaszolta Trent. – Az a három skrudd nem nem azért jött utánam, hogy étterembe hívjon, bár a róluk ez nem mondható el. – A mellette álldogáló pikkelypofájúra sandított, aki megint csak felszisszent.
– Hawkins, ahelyett hogy az alkalmazottamat cukkolnád, válaszolj inkább a kérdésemre, hogy gondoltad, hogy csak úgy átvághatsz, pár silányul hamisított berilliumrúddal?
A vr'a lekacsázott a rámpán, majd megállt Trent előtt, és felnézett rá. Trent látta a szeme sarkából, hogy a leszállópálya ajtaján egy ismerős alak lépett be: Neyy volt az.
Ez is a buli végén bír beérni.
– Elismerem – szólalt meg Hawkins –, nem tudtunk bejutni. Végigmentünk az egyik alagúton, de onnantól tele volt a sze…-majd mikor látta, hogy Kolge-mar kígyószerű szeme dühösen kitágul –, szerencsés unokabátyád csapdáival. Ezek után visszatértünk ide, hogy felvegyünk egy törőt, és újra megpróbáljuk, de tudtam, hogy te komoly határidőhöz kötötted a melót, ezért szereztem hat berríliumrúdat, és ráhamisítottam a jelölést, de csak azért, hogy ameddig elhozzam a valódi rudakat, addig elégedettnek érezhesd magad. Mondjuk egy kicsit alábecsültelek, azt hittem, hogy két óra alatt rájössz, erre húsz perc alatt meglett – Trent csettintett erre –, hogy gondolhattam, hogy becsaplak.
Kolge-mar eddig dühös arcán megjelent egy mosoly, kegyetlen, késpenge vékonyságú mosoly, de mosoly.
– Hawkins, te biztos hogy ember vagy? – kérdezte a törpe lény, majd kuncogni kezdett, a nevetése mint a száraz bőr recsegése.
– Elhozom neked a cuccot, három napon belül.
Hawkins elvigyorodott, de a lelke legmélyén sikítani tudott volna… Még Morrow melóját is meg kell csinálnia.
A vr'a megvakargatta a fején lévő pikkelyeket, majd elvigyorodott, kimutatva a fogait, azokat a zsákmány megragadására és széttépésére alkalmas hegyes fogakat.
– Hawkins, Hawkins, Hawkins – ismételgette a vr'a, miközben körbejárta a férfit: –, ti emberek miért hiszitek azt, hogy bármit megúszhatok. Három alkalmazottam most nem funkcionál miattad.
Kolge-mar megállt a vr'aval szemben
– Te küldted rám őket – mondta Trent Hawkins. Fontos volt, hogy ő is bele tudjon szólni a tárgyalásba.
– Hogy elhozzanak, és ne megöljenek. De sajna ezek a skruddok elég korlátolt agyúak és agresszívak, de ez sem mentesít fel az alól, hogy most tulajdonképpen kilencvenezer berríl ment most a semmibe. – Kolge-mar megvakarta az állát. – A terved jó, de nincs biztosíték arra, hogy végig is csinálod, hisz ne feled, megpróbáltál becsapni.
– Kényszerhelyzet volt, valamint jól tudom, hogy nem lehet becsapni egy vr'at- válaszolta erre Hawkins, miközben összefűzte a karjait a mellkasán –, de gondolom, hogy vagy annyira könyörületes és rugalmas, hogy inkább elengedsz minket, hogy elhozzuk neked amit megígértem.
Kolge-mar megint elhallgatott, közben pedig az arcának jobb oldalát vakargatta.
– Szerintem félre érted a helyzeted, Hawkins – szólalt meg a vr'a. – Nekem dolgozol, de kárt okoztál nekem, három alkalmazottamat elintézted. Tehát ezt kompenzálnom kell.
Hawkins rosszat sejtve a skruddra nézett, aki már emelte volna a fegyverét, aztán hátrapillantott Neyyre, aki rögtön a fegyvertáskájához nyúlt.
– Ezt nem kellene úgy mondanod, hogy a pikkelyagyú haverod nem nyomja a képembe azt a rohadt stukkert?
Kolge-mar újra kivillantotta a fogait, Hawkins Ericára és az ismeretlen fickóra nézett, akik egy szót sem szóltak. Jobb is, mert ha a lány megszólalt volna, akkor itt elszabadult volna a pokol, az lett volna csak az igazán jó lezárása az estének.
– Nem foglak megöletni, ha erre gondolsz Hawkins – válaszolta a vr'a –, mint mondtam a gyilkosság rendkívül primitív módszer az ügyek elintézésére. Te meg értékes vagy, olyan adottságaid vannak, hogy egyszerűen vétek őket elpazarolni egy lövés által.
Trent rosszat sejtett, csak egy lehet rosszabb a halálnál.
– Mire gondolsz Kolgi? – kérdezte Hawkins.
– Hát tudod, barátom – sandított a férfira hamiskásan a vr'a –, most te, a legénységed és a hajód az én tulajdonomat képezik. Három napot adok neked, hogy elhozd a cuccomat – Trent közbe akart vágni, de csak néma hápogás jött ki a száján: –, most gondolom azt akartad mondani, hogy eredetileg is három napot adtál magadnak, hát ennyi időt kapsz, gondolom ez elég az egész művelet végrehajtására
Trent száján végre előbuggyant az első szó:
– Hogy mi? – kérdezte.
– Az alkalmazottam vagy – válaszolta egy vigyor kíséretében a Kolge-mar.
Egy vr'a alkalmazottjának lenni tényleg rosszabb volt a halálnál: az embernek össze-vissza kellett repkednie a galaxisba, a megkapott pénznek csak a felét vagy a negyedét kapta meg, és ami a legrosszabb volt, csak nagyon nehezen lehetett kijönni ebből az állapotból. Az egyik volt a legkönnyebb, ha egy csinos kis fémládába kerül az ember holtan, a másik pedig ha az alkalmazott összegyűjti a saját árát, és a gazdájának adja.
Hawkins gyors felszámolást végzett, majd felsóhajtott. Negyvenötezer dominu átszámítva berillbe, az pont kilencvenezer. Trent elkezdte dörzsölni a homlokát. Ilyen hülye helyzetet.
– Az én áram pont kilencvenezer berríl, gondolom – szólalt meg Trent. A bal oldaláról nyögés hallatszott. A másik skrugg ébredezett.
– Így van – helyeselt a vr'a.
– Ha három napon belül kifizetném neked amennyit érek, akkor ugye újra szabad lennék? – kérdezte Hawkins. Csak kevéssé ismerte a vr'a-k szokásait, de szerencsére az pont hasznos volt, hogy tudjon velük tárgyalni.
– Ha három napon belül elő tudod teremteni a pénzt, és közben meg tudod szerezni a rudakat – a vr'a megvonta a vállát –,akkor beszélhetünk róla.
– Három nap múlva meglesz a lóvé, ígérem – mondta Trent, aztán csettintett a kezével, de közben arra gondolt, hogy a következő három napja sűrű lesz, nagyon sűrű.
– Kíváncsi leszek én arra – kuncogott fel Kolge-mar, Hawkins sejtette, hogy most mi járhat a békaszerű lény agyában: örül, hogy ilyen jó vásárt csinált vele.
Majd meglátjuk, kishaver gondolta magában Hawkins. Utálta, hogy ha bizonyos helyzetekben nem ő irányít, és ez pont az volt.
– Figyelj, akár te is segíthetsz – mondta Hawkins a lénynek, aki már hátat is fordított neki, de visszafordult. Trent mint ha valami dühös csillogást fedezett volna fel a lény szemébe: –, elvileg elég jó kapcsolatban állsz Venta-tyrrel, nem mennél el hozzá, és puhatolnád ki a biztonsági rendszerét? – Hawkins már látta, hogy a lény békaszerű, széles szája késpenge vékonyságúvá zsugorodik egy tébolyult kitörés jeleként. – Most gondolj bele, ha neked is részed lenne a rablásba, bár tudom magába is elég jó érzés, ahogy a trixi jelvényt a mellényedre tűzöd, de még jobb, hogy ha ezt úgy, hogy te is kivetted a részed belőle.
Kolge-mar először Hawkinsra pillantott, majd a lépcső tetején álldogáló Neyyre, aztán intett a két skruddja felé:
– Szóval menjek vissza a Vyrlaxra, és beszéljek Venta-tyrrel? Puhatoljam ki, hogy mivel őrzi a kincsestárát – Kolge-mar egy ideig bólogatott, majd Hawkinsra nézett. – Azt hiszem menni fog, sőt talán többet is tehettek. – Kolge-mar intett a két testőrének, majd elindult a dokk kijárata felé. – Akkor találkozunk három közös nap múlva a Vyrlaxon.
Hawkins sokáig nézte, ahogy Kolge-mar és a két skruggja felsétál a lépcsőn, és kiment a leszállóhely ajtaján.
– Akkor most gondba vagyunk? – kérdezte Jade. Hawkins bólintott. Neyy ekkor lépett oda.
– Gondban – mondta Trent, majd felsétált a rámpán Neyy társaságában, és megállt a srác előtt, aki Erica mellett állt.
– Trent Hawkins – szólalt meg Hawkins, majd nyújtotta a kezét a fiúnak.
A srácon látszott, hogy megszeppent erre. Hawkins nem nézte volna húsznál többnek a srácot, de az nem volt mentség arra, hogy egy kis nyeszlett valaki volt, aki valószínűleg a Domínium egyik bolygójáról érkezett.
A srác megfogta Hawkins kezét, és erőtlenül megszorította.
– Steven Russel – mutatkozott be a másik.
Hawkins barátságosan a srácra mosolygott, de valójában végigmérte. Igen, a srác tipikus törő. Nyeszlett, az izmai nem láttak sem súlyzót, sem kemény fizikai munkát, a szemei állása ravasz volt, még ha most félelem is csillogott bennük.
– Törő vagy, gondolom.
A srác bólintott, majd egy félmosolyt eresztett meg. Hawkins magában ezt csempészmosolynak hívta, és megállapította, hogy nem áll jól Russelnek.
– Még hozzá ritka fajta.
– Hát ez vajó – mondta Hawkins.
– Az jó? – kérdezte Russel.
– Kiskoromba édesanyám, ha trágár szó hagyta el a számat, akkor mindig elfenekelt. Ezért kitaláltam ezt a kis módszert, hogy bizonyos szavakat rövidítettem. Pl, bocsáss meg anyu, a kurva jót. – Hawkins megcsóválta a fejét. – Ezt viszont nézőpont kérdése hogyan fogod föl.
Trent megvonta a vállát, majd elindult a hajó belsejébe, és megnézte. Minden rendben volt, egy karcolás sem esett a Renegát berendezésén. Hawkins végigsimította a hajó ebédlőasztalát, majd ránézett az egyik, a mosogatógép felett feszülő poszterre, amin egy idegen sivatag képe volt, amelynek az ég boltját két kék hold díszítette. Melyik bolygó is az? A Vorian, vagy a Karnaa? El akart oda mindig is jutni oda, de ha megfosztják a szabadságától, akkor sajna nem fog menni.
Neyy odalépett Hawkins mellé, majd megállt mellette
– Hawkins, ez melyik helyzet? A hetvenöt százalék vagy a huszonöt? – kérdezte a manot.
– Majd az idő eldönti – mondta Hawkins, ahogy az egyik homokdűnét vette szemügyre a képen. A rajzolt homokhalom tetején egy apró, két lábú, gyíkszerű állat álldogált. Hogy ezt eddig miért nem vette észre?
– Nagyszerű – monda a Renegát bozontos másodpilótája.
– Mi újság az ágyukkal? – kérdezte Hawkins, Neyy erre csak kivillantotta késszerű felső szemfogát.
– Még megvannak – válaszolta a másik.
Közben Erica leült az egyik székre, felkönyökölt az asztallapra, majd beletúrt a hajába. Hawkins a lány fáradt arcára nézett, majd a lány mellé lépett, és annak vállára rakta a kezét.
– Na mondjad, mi újság, csibe – szólalt meg Hawkins.
– Fáradt vagyok, szeretnék végre aludni – mondta Erica, majd a feje lehanyatlott az asztalra. Hawkins megrázta a lányt, de az nem mozdult.
– Na, Jade – szólalt meg Hawkins, félig türelmetlenül.
– Nem akarok részt venni ebben az újabb hülye tervben – morogta Erica –, majd keltsél fel ha vége.
Trent kifújta a levegőt. Megértette a lányt: ettől a melótól nem lehet semmiféle pénzt várni, csak egy olyan elvont, de Hawkins számára még is csak fontos dolgot mint a szabadság.
– Ellenőrizni kellene az érzékelőket. – Trent újra megrázta a lányt. – Tíz percen belül fel akarok szállni.
Erica felemelte a fejét, majd beletúrt a hajába.
– Nem neked kellett tárgyalnod azzal a bunkó foxiaival, aki állandóan lesimabőrüzött
Trent elvigyorodott, majd Russelre nézett, aki a tágas ebédlő egyik sarkában
